Bízom benne... de mégis meddig?

Csak fekszem némán a szobám árnyékában.

Behúzott függönyök.

Bezárt ablakok.

Légzésem felgyorsul,

amint rád gondolok.

Mióta elhagytál,

lelkem üres.

Könnyeimmel küszködöm,

s bízom,

hogy visszatérsz hozzám.

Bízom benned s szerelmünkben,

ami nem múlhatott el ilyen gyorsan.

Bízom benne,

hogy meggondolod magad.

S bár könyörgésnek tűnhet az egész,

nem vagyok hajlandó lemondani rólad.

De mégis meddig?

2015.12.19., szombat

Várni és küzdeni

Mindig mikor közel akarok kerülni hozzád,

lelked bezárkózik,

szíved jéghideggé válik.

Mindig mikor közeledem feléd,

érzem az elutasításod,

mégis kitartok,

mert hiszem,

hogy egy nap megengeded,

hogy kinyissam lelked s felolvasszam szíved.

Bármeddig várok,

mert érted várni és küzdeni nem reménytelenség.

2015.12.19., szombat

Miért maradtál?

Mi tartott vissza?

Miért maradtál?

Szeretnél engem?

Bizonytalanság fogott el.

Miért maradtál?

Miért mondod,

hogy szeretsz,

ha menni akartál?

Mi tartott vissza?

Szeretnél engem?

Bizonytalanságom tüntesd el.

Tudni akarom szíved mit rejt.

Nyílj meg nekem.

Mondd, mi tartott vissza,

ha menni akartál?

Tudni akarom,

bármi is legyen a válasz.

Mert én nagyon szeretlek téged.

S ha szerelmünknek ez az ára,

akkor elengedlek.

2015.12.19., szombat

Maradtam volna

Maradtam volna,

de az úton min haladtam nem engedte.

Számtalan kérdés halmozódott fel bennem:

Miért mennék már el?

Mi kell, hogy visszatarts?

Miért nem fordulok vissza?

Maradtam volna,

ha tudom,

ha érzem,

szeretsz még engem.

Számtalan esély volt,

amit elszalasztottunk,

s döntöttem végül:

Elhagylak téged.

2015.12.19., szombat

Hogy mondjam el?

Hogy mondjam el neked, szerelmes szívem mit érez irántad?

Hogy mondjam el, hogy csak veled tudnám elképzelni életem?

Sokáig titkoltam.

Sokáig rejtegettem.

Mégis félek...

Félek, hogy nem elég, amit érzek.

Félek, hogy anélkül elveszítelek, hogy az enyém lehettél volna.

Mert nagyon szeretlek.

2015.12.19., szombat

Emlékeid őrzöm

Emlékeid őrzöm.

Velem vagy örökké.

Nem látlak, de érezlek.

Simogatod lelkemet.

Elhagytál, könnyeim hullanak.

Magam maradtam, nem foghatom már kezed.

Nem sétálunk már csendesen egymás mellett.

Emlékeid őrzöm.

Szívem örökké a tied.

Sosem feledlek, hiányzol nekem.

Bármerre is járok, te ott vagy velem.

2015.12.18., péntek

Búcsúzás és újrakezdés - 2013.11.25.

Nagyon régen írtam ide és most egy kisebb szösszenettel készültem. Remélem, aki olvassa tetszeni fog, de ha nem... majd hozok egy újat.:)

Voltaképp nem vártam mást, mint azt, hogy amit látok nem igaz és hamarosan felébredek az álomból. De az igazság az volt, hogy megtörtént aminek meg kellett történnie. Az egyetlen ember, akibe mélységesen szerelmes voltam és akivel alig egy éve szakítottunk oltár elé vezette azt, akit legnagyobb ellenségemnek tartottam. Ráadásul meghívót is kaptam az esküvőre, amire természetesen nem kellett volna elmennem, de azt hittem, hogyha ott leszek még meggondolhatja magát. Nem. Rám se nézett, sőt olyan vigyorral az arcán lépett ki újdonsült feleségével a templom ajtaján a vendégsereg elé, hogy rá kellett döbbennem ő sosem szeretett engem. Kegyetlen húzás volt tőle, ahogy az is, hogy az egykori jegygyűrűm ott csüngött felesége ujján.

Halványlila, mély dekoltázsú selyemruhába sétáltam végig a macskaköves utcán. Direkt olyan ruhát vettem fel, amely kiemelte nőiességem és karcsú alakom. Mindegy mit csináltam az eltelt három év alatt, amíg együtt voltam Dáviddal, mindegy hogy az ő hatására cselekedtem, neki ennyi nem volt elég. Végül belefáradtam és az lett a vége, hogy dobott engem. De én kitartóan mentem utána, míg ő már mással folytatta az életét.

Mintha az agyam egy része kikapcsolt volna csak akkor eszméltem fel, mikor a vasútállomáson várakoztam egy jeggyel a kezemben, amiről először azt se tudtam hogy hová szól. Végül megnyugtatóan vettem tudomásul, hogy legkedvesebb helyemre a Balatonra visz, ahol mindig feltöltődtem, mikor már otthon nem tudtam meglenni.

Azzal sem törődtem, hogy megbámulnak a körülöttem lévők. Amint megérkezett a vonat megvártam, hogy az előttem lévők felszálljanak, majd én is ezt tettem. Nagyon ritkán volt alkalmam vonaton utazni, főleg mióta megszereztem a jogsim és a saját autómmal járhattam ide-oda. Szerencsétlenségemre a fülkébe, ahová a jegyem is szólt már volt valaki. Egy férfi. Gyorsan bementem, köszöntem és leültem. Éreztem, hogy a férfi bámul engem, de én csak a vasútállomás téglaépítésű épületét bámultam. Fogalmam sincs hány percig várakoztunk mikor végül elindultunk, de a gyomrom szinte résnyire szűkült. Mindeközben Dávid járt a fejemben és egy pillanatig szorosan lehunytam a szemem és csak akkor nyitottam ki, mikor a vonat kürtje felharsogott, majd egyszeribe elindultunk. Éreztem, hogy megremegek és egy könnycsepp kiszökken a szememből, amit jól láthatóan a férfi is észrevett és mindjárt egy zsebkendőt nyújtott át nekem.

     – Akárki is zaklatta fel, nem érdemel egy könnycseppet sem – közölte olyan magabiztosan, hogy képtelen voltam visszafojtani mosolyom, majd hálás tekintettel nézve rá, elfogadtam a zsebkendőt.

Nem tudtam mit szólhatnék, így inkább csendben szipogtam néhány percig, miközben le sem vettem az egyre elsuhanó tájról a szemem. A hatalmas város képe elmosódni látszott a könnyfátyol előtt, de megnyugtató érzés is volt egyben, mert úgy hittem ez az emlékek végleges elmúlás ideje. Dávid már a múlté bármennyire is fáj. A szerelmünk talán nem is volt az igazi. Talán mindvégig olyan álomban éltem, aminek így kellett végződnie, hogy kirángasson a valóságba.

A nagy épületek látványa szürkének mutatkoztak előttem, de ahogy egyre inkább elhagytuk azokat, úgy a látkép lassan változásnak állt. Kisebb-nagyobb házak egymás mellett szorosan, majd egyre ritkábban fordultak elő. A távolban látni véltem annak a templomnak a tornyát, ahol nemrég esküdtek Dávidék. Reszkető sóhajjal gondoltam arra az iszonyatos órára. Miért kellett odamennem, mikor tudtam, hogy nem hagyja ott őt értem?

Féltve pillantottam az előttem ülő ismeretlenre, aki egy régi, kopottas könyvet olvasott. Sötétbarna haja enyhén hullámos volt, zöldesbarna szeme melegséget árasztott. Alakját egy egyszerű szabású velúrbőr zakó, alatta egy mélykék póló takarta. Biztosra vettem, hogy városi és egyetemista, de mivel nem láttam nála csak egy szürke színű kézitáskát, így arra gondoltam, hogy valahová talán látogatóba megy. Nem túl fiatal, se nem túl idős. Úgy véltem a húszas évei közepén járhat és kedvenc hobbija az olvasás. Dávid egy könyvet sem olvasott el még az egyetemi évei alatt sem. a jegyzeteit is más készítette el számára. Ezt nem szabad! Nem szabad összehasonlítanom két egymástól különböző férfit! Ismételten a tájat figyeltem és kissé felderített a látvány, amint füves területen lévő legelésző állatokat véltem felfedezni. Jobb szerettem ilyen tájat szemlélni utazásaim során, mint hatalmas betontömböket, amik még a Napot is eltakarják, mely most halványan fénylett az égen.

    – A mosoly jobban áll önnek – hallottam meg a férfi kedves hangját és kissé meglepődve néztem rá. – Kevesen tudják, de a mosoly gyógyír a lélekre – tette hozzá s maga is elmosolyodott, majd ismételten a könyvét bújta, mintha nem is mondott volna semmit.

Már másodjára szólt hozzám és valahogy az volt a meglátásom, hogy fel akar szedni. Gúnyos tekintettel mértem végig, majd a fákat bámultam, mely az őszies idő ellenére még mindig zöldben pompáztak. Lehet, hogy csak megjátssza a jófiút, mint Dávid! – figyelmeztettem magam. – Ne állj szóba idegenekkel! – hallottam szeretett nagyim hangját a fejemben és kénytelen voltam ismét elmosolyodni. A nagyi mindig óvott attól, hogy csak úgy megismerkedjek másokkal, de pont ő volt az, aki könnyedén beszélgetésbe tudott elegyedni olyanokkal, akiket nem is ismert és alig egy óra alatt már szinte a barátjának tekinthette őket.

Én nem voltam ilyen. Dáviddal is az egyik csoporttársam hozott össze, akit már akkoriban is gyönyörű nők vettek körül. Dávid egy-két alkalommal elvitt randira, de aztán mintha alábbhagyott volna az érdeklődése mindig kifogásokat keresett. Végül arra a döntésre jutottam, hogy velem van a gond. Életemben talán egyszer jártam fodrásznál, de akkor egy fiú kedvéért mindent meg akartam tenni, így a legtöbb spórolt pénzem a szépségápolásra és vadonatúj cuccokra ment el. Még a nagyim sem akart felismerni, amikor megváltozott külsővel tértem haza és akkor is rosszallóan nézett rám, amikor Dávidot bemutattam neki. Őrültség volt tőlem most már tudom, ahogy annak idején a nagyim is tudta. – Dávid is csak azt akarja – mondogatta mindig, amikor kettesben maradtunk egy kis időre. Én ezt másképp képzeltem, főleg mikor megkaptam a jegygyűrűt. Letekintettem a gyűrűs ujjamra, amin nemrég még ott virított a 14K-os fehérarany gyűrű búzavirágkék zafírral. Nem gondoltam egyszer sem a házasságra, de Dávid úgy tűnt nagyon is komolyan gondolja. A gyűrűt egy gyertyafényes vacsora alatt húzta fel az ujjamra és mindenféle ígéreteket tett nekem. Csak bámultam rá, mert még azután sem tudtam elhinni, hogy a menyasszonya lettem miután már fél éve jegyben jártunk. Mindig megcsodáltam az apró ékszert és reméltem, hogy az esküvőn is olyan boldog leszek, mint az eljegyzés estélyén.

    – Menyasszony volt, igaz? – szólalt fel ismét a férfi és szinte megkövültem a váratlan kérdéstől.
    – Mit foglalkozik vele? – fakadtam ki. Bosszantott, hogy ilyen átlátható vagyok számára.
    – Elnézést, de az, ahogy nézte a gyűrűsujját azt hittem a pasija dobta és...
    – Ehhez meg végképp nincs köze! – utasítottam rendre és már álltam is fel, hogy keressek egy másik helyet magamnak, amikor is megfogta a kezem. Döbbenten néztem rá, de nem tudtam elvenni a kezem az övétől, mely bilincsként kulcsolódott a csuklómra. Olyan meleg volt és erős, hogy beleborzongtam. Ki ez a férfi?
    – Bocsánat! – nézett a szemembe és én nem tudtam mit gondoljak róla. – Hasonló helyzetbe voltam én is nemrég és sokáig ugyanígy viselkedtem, mint ahogy most maga. Csak... gondoltam... megismerkedhetnénk az út alatt, ha nem gond.
    – Csak amiatt, mert ugyanaz történt velünk? – hökkentem meg, de aztán elhúzva a kezem kissé habozva szemléltem őt. Vajon jó ötlet? Felsóhajtottam, majd visszaültem a helyemre.
    – Örülök, hogy marad – nézett rám megértő szemekkel. Rábólintottam, bár magamban tartottam ettől az ismeretségtől. – A nevem Márk.
    – Réka.
    – Örülök, hogy megismerhetlek, Réka – válaszolt fáradhatatlan kedvességgel, ami egyszerre volt gyanús és jóleső számomra. – Megkérdezhetem, hogy merre járt ilyen szép ruhában?
    – A pasim esküvőjén – jegyeztem meg epésen, mire Márk kikerekedett szemekkel bámult rám, mint aki rosszul hall. – A felesége ujján pedig az én eljegyzési gyűrűm van.
    – Erre tényleg nem tudok mit mondani, talán csak annyit, hogy az expasija bolond és meg fogja bánni a döntését.

Meglepődve hallgattam Márkot, aki úgy beszélt Dávidról, mintha tudná, hogy ez lesz a vége. Vajon tényleg meg fogja bánni? És akkor mi lesz? Visszajön hozzám? Nem! Még egyszer nem esek bele ebbe a csapdába!

Mikor felültem a vonatra még nem gondoltam, hogy a könyvem mellett – amit már magam sem tudom, hogy hányszor olvastam el – más valakinek a társaságát is élvezni fogom. Csak egyszerűen el akartam hagyni a környéket, hogy valahol távol egy csendes kis zugban megleljem a békémet. Nem volt könnyű csak úgy mindent hátrahagyni, összecsomagolni és végül eldönteni, hogy messzire megyek. A gondok nem most kezdődtek, de csak most tisztáztam magamban azt, hogy nincs értelme őrölni a szerencsétlenségemet. Amint egyik megállóból a másikba mentünk a könyvet bújtam, mintha ezzel is elfeledhetném mindazt, ami történt. De nem sikerült. Ám, amikor a lány benyitott a kabinban gyönyörű, kivágott ruhában még a szívem is megállt egy pillanatra. Az a kínzó arc, a könnyes szem nagyon is ismerősek voltak számomra, ahogy az értetlenség nyomai is, melyet próbált palástolni.

Ahogy rám nézett és köszönt, tudtam, hogy egyedül szeretne lenni a magányában, de egyszerűen képtelen voltam elmenni és itt hagyni. Mindvégig a tájat próbálta figyelni, de közben valahol máshol vagy inkább más valakin járt a gondolata. Nem tudtam mitévő legyek, próbáltam szóba elegyedni vele és már szinte magamat néztem hülyének, amiért olyan sok ostobasággal győzködtem. Menyasszony volt. De valami történt, ami miatt ilyen zaklatottá vált. Tudom milyen érzés, ha a szerelmünk elárul és egy másikat választ. Amint ezt felhoztam neki szinte leüvöltött és igazat adtam neki, hisz nincs jogom beleszólni az életébe, de nem akartam, hogy olyasvalaki miatt eméssze magát, aki nem érdemli meg még azt sem, hogy a nevét kiejtsék.

Réka. Így hívják. Gyönyörű a neve, ahogy a nő maga. Lehet olyan huszonnégy éves. Búzaszőke haja szép kontyba fésülve. Almazöld szeme még fényesebbé vált, amint beletekintett a Napba. Egyszerű sminkje igazi természetét mutatta, amit mindig is szerettem a lányokban. Megdöbbentett a tudat, hogy képes volt az expasija esküvőjére elmenni. Vajon az a férfi ilyen ostoba, hogy Réka helyett más valakit vett el? És miért ment el az esküvőre? Kínozni akarta magát? Vagy azt hitte, hogy az a fickó visszamegy hozzá?

    – Na és maga merre tart? – szólalt meg kis hallgatás után. Örültem, hogy nem tartózkodik tőlem.
    – Ahogy már mondtam hasonló cipőben járok, mint te.. maga... – dadogtam.
    – Szerintem... tegeződjünk... végtére is nem lehet nagy korkülönbség köztünk – adta meg az esélyt Réka és ennek még inkább megörültem. Remegő kézzel tettem le magam mellé a könyvet. Eddig egy nő sem váltott ki nálam ilyesmit és tudtam, hogy ez nem lehet véletlen.
    – A barátnőm másfél éve dobott, mert megismerkedett egy másik pasival. És ahogy az lenni szokott olyannyira kijöttek, hogy a házasság sem volt akadály számukra, amit csak tegnap tudtam meg egy közös ismerősünktől, aki Londonból tért haza, hogy részt vegyen a jeles alkalmon – vallottam be minden feszengés nélkül. Erika meglepő arcán elmosolyodtam. – Miért ment el az esküvőre?
    – Én csak... – sóhajtott fel Réka, majd ujjait tördelve nézett ki az ablakon. Arca ismét szomorúvá vált és eldöntöttem, hogy valahogy megpróbálom feledtetni vele ezt a szörnyű napot. – … azt hittem, ha meglát, akkor meggondolja magát. De egy év alatt sem gondolta meg magát, nemhogy az esküvője napján. Furcsa volt őket látni, amikor tudom jól, hogy nekem kellett volna ott lennem, de...
    – De úgy érzed az életed másmilyen lett volna, ha az ő oldalán álltál volna abban a pillanatban – helyesbítettem.
    – Valami ilyesmi – hajtotta le fejét, majd kézfejével ismét eltörölt egy könnycseppet. – Azért is gondoltam másképp, mert Dávid elküldte a meghívót. Most már tudom miért.
    – Nem elég, hogy összetörte a szíved még ezzel is tetézte – szorítottam ökölbe a kezem, de ekkor valami furcsa gondolat ötlött eszembe. Dávid. Amikor értesültem barátnőm esküvőjéről, elolvastam a reggeli újság esküvői rovatát és csak az ő esküvőjéről írtak és... Dávid. Ez a név szerepelt Meli neve mellett. Az nem lehet vagy mégis?

Pár percig némán figyeltem Rékát, aki hallgatásba burkolózott az előbbi megjegyzésemet hallva. Vajon, ha elmondom, amire rájöttem, mit tesz? Kimegy és soha többé nem látom? Mit tenne, ha tudná, hogy a volt pasija az én barátnőmet vette el? Miért érzem úgy, hogy nem mondhatom el neki? Kétségek gyötörtek és lázasan gondolkoztam mit tehetnék ez ügyben. Réka szenved. Én már valamelyest túlléptem a Melivel való szakításom óta, de Rékában mély nyomokat hagyott Dávid. Mégis hogy történhetett ez meg? Miért azzal a nővel kellett találkoznom, akinek a volt pasija az én volt barátnőmmel kötött házasságot? Mindenféle gondolat járt a fejemben, köztük az is, amit sosem tettem meg és nem is értettem magam miért gondolok én ilyesmire. Miért csábítsam el Rékát? Csak azért, hogy később beszámolhassak róla a barátaimnak, akik azonmód Melinek is elmondanák? Tudatni akarnám Dáviddal, hogy amit tett ő és Meli ugyanazt megkapják csak egy kicsit másképp? Nem! Réka nem érdemli meg az ilyet! És én sem tudnék úgy együtt lenni valakivel, hogy közben azon tépelődöm vajon mit gondolna róla a volt barátnőm.

    – Az a könyv igen régi lehet vagy túl sokat olvastad? – szólalt meg a kínos csend után Réka. Egy pillanatra kibillentem a saját gondolataim árnyékából, majd a könyvre sandítottam, amit még Meli adott nekem az első közös karácsonyunkra. Akkor csak egyszer olvastam el és nem igazán tetszett, mert a szereplőt elhagyta a szerelme és hiába próbálta más nők társaságát élvezni, nem tudott felejteni és később öngyilkos lett. Miután Meli elhagyott a könyvet több tucatszor olvastam el, a lapok néhol elszakadtak, valamelyiket még egy kávéfolt is díszíti.
    – A múltam egy olyan része, amit még nem dobtam ki – jegyeztem meg keserűen és Réka bizonyára rögtön rájött, hogy miről is beszélek.
    – Ezek szerint még te sem felejtetted el őt – válaszolt halkan Réka és egymásra néztünk. – Valamit el kell mondanom.

Érdeklődve néztem rá. Réka meglepő dolgot kezdett el mesélni nekem. Miután megtudta, hogy ki Dávid újdonsült barátnője a közösségi oldalon felkutatta az adatlapját és alaposan átnézte. Réka maga sem gondolta, de mialatt beszélgettünk valahogy ismerősnek tűntem számára és végül rájött, hogy egy közös képen szerepeltem Melivel. Azt a képet végül törölte az adatlapjáról. Így már én is elmondtam neki, hogy sejtésem lett arról a beszélgetésünk alatt, hogy Dávid – akinek nevét az újságban olvastam – az a férfi, akivel Réka egykor együtt volt, de azt nem árultam el neki miket gondoltam utána. Hirtelen Réka elnevette magát és nekem is jókedvem lett ettől. Rékának most a nevetés adta a szemeibe toluló könnyeket.

Egyikünk sem értette miért sikerült így az életünk ezen szakasza, de mindketten örültünk neki, hogy vége lett és valami újba kezdhetünk. Az utazás utolsó percében is egymást hallgattuk, de már nem csak az elmúlt szerelmeinkről beszéltünk, hanem saját magunkról, arról mit szeretnénk elérni az életben és hová akarunk eljutni.

Mire leszálltunk a vonatról a Nap már a horizontot érintette. A friss levegő a közelben húzódó Balaton vizének illatával keveredett. Ahogy egymásra néztünk Réka szomorúságát már nem láttam, de én éreztem a saját szorongásom. Réka értelmes, gyengéd és humoros teremtés, akiről már most tudni véltem, hogy számomra nemcsak barátként lenne fontos. De tudtam, hogy ez most nem lehetséges. Réka még talán sokáig Dávidért fog sírni és én nem akarom felzaklatni azzal, hogy együtt is megpróbálhatjuk a felejtés útján elindulni.

Ahogy elnéztem Márk kedves, megértő tekintetét lelkem sóhaját hallottam végig. Márk nem tolakodott, még ha egyszer-kétszer olyan pontot érintett, amivel a szívemet szúrta. Furcsa, de arra gondoltam miután már felszabadultabban beszéltünk egymással, hogy bárcsak hamarabb ismertem volna és bárcsak tovább tartana ez az egész, ami elkezdődött. Valahogy lelkem legmélyén éreztem, hogy a mi kialakult kapcsolatunk nem itt ér véget. És reméltem, hogy amint túl leszek a Dávidon, Márk még mindig szabad lesz és talán ő elfogad olyannak, amilyen vagyok. De félek reménykedni vele kapcsolatban.

Miután elköszöntünk egymástól, Réka taxiba ült, én viszont a könyvemmel és a táskámmal a kezemben elindultam a családi nyaraló felé, amely közel helyezkedett el a Balatonhoz. Minduntalan Réka járt a fejemben. Nem ismertem Dávidot, de ismertem Melit. Ha Dávid olyan, mint ahogy azt gondolom, akkor megérdemlik egymást Melivel. A Melivel eltöltött évek elködösítettek, nem vettem észre, hogy akivel élek nem úgy szeret, csak a látszat volt csupán. Miután a köd elpárolgott, úgy én is visszatértem önmagamhoz. Letekintettem a kezemben lévő könyvre, fanyar mosollyal vetettem búcsút neki, és amint kidobtam a legközelebbi szemetesbe már mentem is tovább az úton. Már ekkor tudni véltem, hogy Rékára érdemes várni és mindent meg fogok tenni, hogy mi együtt lehessünk.

Időtlen szerelem - Szavak alkotta történetek

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2013/07/szavak-alkotta-tortenetek.html

Szavak alkotta történetek a Pennát a kézbe blogbejegyzéshez írtam egy rövid, ám szerintem nagyon szép történetet Időtlen szerelem címmel. Az én történetem mellett találhatóak még nagyszerű művek: Tom Sawyer - Következmények, Sofy - Vérző színek, Botos Péter - A Halálkirálynő és Dorothy Large - Csak egy kívánság. Sajnos egy kicsit későn vettem észre a dolgot, mert mostanában alig van időm a blogolásra, ha mégis, akkor csak pár kattintás és már lépek is. Olvassátok el a történeteket, mert szerintem nagyon jók lettek!!! Mindenkinek kellemes hétvégét kívánok!!!

Christin Dor

2013.07.11.

Cím: Időtlen szerelem

Helyszín: tópart

Tárgyak: gyűrű, hegedű, hárfa, hamu

Érzelmek és fogalmak: szerelem, búcsúzás
Zene: Bach/Gounod  - Ave Maria (Harp & Violin)

Harminc éve annak, hogy Románnal megismerkedtem, pontosan itt, ezen a szent helyen. A Holdfény tópart akkor is ugyanolyan csodás helynek számított, mint most így sok-sok év eltelte után. Román középkorú volt és híres hegedűművész. Az egyetlen, amit mindig hordott magával az a hegedűje. Én magam hárfáztam, de az igazi zenét Román által ismertem és szerettem meg. Ő sajátosan játszott. Amikor először hallottam őt zenélni a szívem és a lelkem egyé vált. A szellő, a madarak és a tó vize fodrozódása egyé vált az ő zenéjével. Román nem sokat beszélt, mindent még az érzéseit is a zenével fejezett ki. Még velem sem akart szóba állni. Mivel másképp nem tudtam volna a közelébe férkőzni, úgy döntöttem, hogy a saját zenémmel veszem rá, hogy így tegyen. A hárfámmal kiültem egy nap a tópart közelébe és játszani kezdtem rajta. Nem kellett sok idő, hogy Román felfigyeljen rám és amint ez megtörtént ő bekapcsolódott és együtt játszottunk tovább, míg a Nap eltűnt lassan a horizonton. Ekkor jött oda Román hozzám és ettől a naptól kezdve az életünk összefonódott, ahogy az égiek megírták. Boldogok voltunk annak ellenére, hogy sosem született gyermekünk. Boldogok voltunk, mert egymásra találtunk. Boldogok voltunk, amit együtt teremtettünk a zenével. Román öt év hosszú együttlét után egy csodálatos gyűrűvel ajándékozott meg, de tudtam, hogy házasságról szó sem lehet, hisz az felért volna a szabadság elzárásával. Román mindig is szabad lélek volt és ezt akkor sem vettem volna el tőle, ha ettől függött volna a közös jövőnk. A gyűrű mindkettőnk számára jelentette az egymáshoz tartozást. Román mindig figyelmes volt, sosem felejtette el az ünnepeket és amilyen jó zenésznek bizonyult ugyanolyan jó szakács volt. Karácsony vagy születésnap neki nem jelentett gondot. Szerettem, ahogy gondoskodik rólam és azokról, akik fontosak számára. Román a legszentebb dolgot a megismerkedésünk napját tartotta a legfontosabbnak, ilyenkor mindig kiültünk a tópartra és amíg a Nap le nem nyugodott addig a muzsika töltötte be a környéket. A szomszédaink, akik a közelben éltek imádták a muzsikáinkat. Románt mindig is szerették, de nem egy fellépést utasított vissza a közeli kisváros színházából és a nagyobb városokból is, amit sosem értettem és hiába szerettem volna tudni, Román nem volt hajlandó elárulni. Kíváncsiságom hajthatatlanságba fulladt. Mégis mikor felkutattam Román titkát a végén úgy éreztem nem kellett volna. Román nem véletlenül került a Holdfény tópart közelébe. Felejteni akart. Román házas volt. Gyönyörű felesége szintén hegedűművész volt, de nem olyan sikeres, mint Román. A szerelmet felváltotta a féltékenység és végül az asszony halálához vezetett, amit Román nem tudott feldolgozni. Mikor rákérdeztem Románnál feleségéről, elutasító volt és inkább elment, mintsem szembenézzen a múlttal. Nem tudtam mi fáj jobban: Román eltitkolt múltja, az elutasítása, vagy az, hogy nem tudtam kit szeret, engem vagy halott feleségét. Mindezeket később Román mondta el nekem levél formájában, amit a halála után kaptam meg. Román miután elment nemsokkal később autóbalesetben halt meg. Semmi esélye nem volt a túlélésre. Csak a hamva maradt meg nekem és az a levél, melyben szerelméről írt, ami nem volt más, mint a zene. A zene ölte meg a feleségét és végül őt is. A balesetben egyedül a hegedű volt az, ami épségben megmaradt. A hamvakkal együtt azt is hazahoztam. Tudtam, hogy Román továbbél a hegedűjében, de évek teltek el, amíg ezt egyáltalán fel tudtam fogni. Most csak a hárfa szól, a hangja messze száll, de én hallom Román fenséges dallamát. Ott cseng a fülemben, beleborzong a szívem. Román szeretett a maga módján. Én a mai napig szeretem őt, s még ha tudom is, hogy már csak a hegedűje az, ami összeköt vele, sosem fogom őt elfelejteni. Mégis úgy döntöttem ideje búcsút venni tőle. Román szabad volt, nem tehetem meg, hogy bezárom őt. Amint a hárfán az utolsó hang is elhalkult felálltam a helyemről, a hamvakat tartó urnát a kezembe fogtam és hagytam, hogy a szél felkapja és messzire elvigye. Ezután lassan elindultam, hátra sem néztem, de még így is éreztem, hogy Román ott hegedül a tópart mellett.

Változás - 2013.05.11.

Változás

Hangtalan léptek körülöttem. Néma ajkak mozognak, nem értem mit mondanak. Fölém hajolnak. Arcuk a homályba vész. Ahogy minden más, ami körülöttem él s mozog. Sötétség. A fény megszűnt létezni számomra. Elnyelt, mint örvény a hajóroncsot. Fogva tart, de érzem, hogy ki akarnak ragadni belőle. A sötétség hullámzani kezd, színpompás világ tárul elém, majd vakító fehérség és egy hangos sípszóra emlékeztető hang, amely szinte kijózanít s a tudatomra ébreszt. Felébredek. Álom volt mindez?- kérdem magamtól. Fejemet elfordítva tekintetemmel keresek valamit és amint meglátom, halvány mosoly jelenik meg arcomon. Túléltem. Visszatértem.

Nem tudom mikor ébredtem fel ismét. Nem emlékszem semmire. Olyan, mintha valaki direkt mód kitörölte volna az emlékeimet. Aztán eltelik egy óra, kettő, végül már az idő is összefolyt előttem, mikor is egy kedves hang szólongatni kezd. Ekkor veszem észre, hogy mindvégig az ablakon át bámulom a felhőtlen eget, hallgatom a madarak vidám csicsergését és érzem, ahogy a nyitott ablakon keresztül beáramlik a hűs szellő.

Gondolataim tompák még, de kezdek magamhoz térni és a kedves hang felé fordulok, aki teszi a dolgát körülöttem és a többi beteg ember körül, akik még a kórteremben vannak rajtam kívül. Nem vagyok egyedül.- ismerem el magamban és ez valamiért megnyugtat. Régebben mindig is egyedül voltam. Jobban mondva úgy éreztem magam, mint aki egyedül van a világon. Most viszont rá kellett ébrednem, hogy ez nem így van. Mindig voltak körülöttem mások, csak én nem érzékeltem őket. Nem akartam tudni róluk. Felejteni akartam. Akkor.

Lenézek a két kezemre. Mindkettő alaposan be van kötve. Emlékszem. Emlékszem mit tettem azon az estén. Besokalltam. Nem gondolkoztam csak tettem, amit tettem és majdnem az életembe került. Az életembe, amit gyűlöltem élni. Ami másról sem szólt csak kínlódásról, szenvedésről és vágyódásról. Sosem akartam több lenni, mint ami, de sosem akartam kevesebb lenni. A másokkal való versengés, a másoknak való megfelelés odáig taszított, ahová most kerültem. Egy kórházba, vadidegenek között. Sosem gondoltam volna, hogy idáig jutok, pedig annak idején nem így terveztem. Voltak terveim. Meg akartam azokat valósítani. Magamnak akartam bizonyítani és persze másoknak a későbbiek folyamán. Lenni akartam valaki, de olyanná váltam, ami sohasem akartam lenni. Sokszor megkérdeztem magamtól: ki vagyok én? Mi célt szolgálok? Célok. Csak múló elképzelés. Önfeledt hitegetés. És végül beleroppantam a súlyába. Elértem, hogy más legyek. Elértem, hogy mások felfigyeljenek rám. Elértem a semmit.

A kórházi ágyam mellett lévő kis szekrénykének tetején egy kör alakú tükör pihent. Megemeltem a kezem, de minden mozdulat iszonyatosan fájt, mégis akartam azt a tükröt. Ügyetlenül, de ujjaimmal sikerült olyannyira megfognom és megtartanom a tárgyat, hogy azt le ne ejtsem. A tükröt nagy erőfeszítés közepette magam felé fordítottam. Az arcom tele horzsolással, lila foltokkal, bevérzésekkel, a jobb halántékom felett a hajam egy részét leborotválták, hogy a felszakadt bőrt össze tudják varrni és egy kötéssel azt eltűntették. Mondanám, hogy nem önmagamat látom, de ez így nem igaz. Az akit látok, az nagyon is én vagyok. Elzüllöttem. Olyan életet éltem, ami végül majdnem az életembe került. Nem akarom magam sajnálni, de semmi mást nem tudok tenni. Magamnak köszönhetem mindezt, jól tudom. Ahogy azt is tudom, hogy kaptam egy második esélyt az újrakezdéshez.

A nevem Gina. Tizenhat évesen leléptem otthonról két másik barátnőmmel Barbarával és Debrával, akik szintén nem bírtak meglenni a szüleikkel és a testvéreikkel. Gyűlölték a bezártságot, azt hogy mindig mást kellett tenni, mint amit szerettek volna. Élni szerettek volna, ahogy én is. Csak néhány cuccomat vittem el otthonról, még üzenetet sem hagytam, nem akartam, hogy keressenek, és azt sem hogy visszavigyenek abba a közegbe. Egy idősebb pasi vitt fel minket a nagyvárosba, ahol a nagyok élik a nagyvilági életet. Magam előtt láttam miként fogok élni és örültem, hogy velük tartottam. A megérkezés után egy kisebb lakásba költöztünk, de nem sok pénzünk volt azt fenntartani, így döntenünk kellett. A lányoknak több ötletük is volt, míg végül a barátunk elintézte nekünk a dolgot. Egy night clubban táncolhattunk. Le volt zsírozva minden. Senki nem tudta, hogy fiatalkorúak vagyunk. Csak tettük a dolgunkat, kiszolgáltuk az embereket, táncoltunk, buliztunk és szórakoztunk.

Aztán ahogy telt az idő a night club szinte a második otthonommá vált, a tánc a lételememmé, amely által elrugaszkodhattam egy másik világba. A zene volt a mindenem és ez egy időre elég is volt nekem. De látva a night clubba érkező fiatal nőket, akik dúsgazdag férfiak oltárán élhettek irigység, féltékenység és kapzsiság vette kezdetét. Ugyanazt el akartam érni én is. A főnök még jó néven is vette, hogy néhány igen gazdag férfi társaságában töltöm az időm, így a tánc mellett hamarosan a férfiak vágyait is kielégíthettem, ahogy ők az enyémet. Pénz, ékszer és még több pénz.

Így történt meg, hogy találkoztam Marcoval egy félig olasz félig amerikai férfival, akiről jóformán nem tudtam semmit, csak a nevét és azt, hogy méregdrága kocsival jár. Marco állandó vendége volt a night clubnak, ahol dolgoztam, egyetlen hétvégét sem hagyott ki és igen alaposan megválogatta melyik lánnyal tölti az est további részét. Nehéz dolgom volt, hisz engem már az első találkozásunknál sem akart észrevenni. Marco sok nőt vonzott magához, ahogy engem is, így megtettem, amit eddig sosem: felkeltettem a figyelmét. Még ha egy ügyetlen trükkel is – leöntöttem borral –, de a figyelme központjává váltam és végül a táncommal is lenyűgözhettem őt. Mindenkinél jobban táncoltam, vagyis ezt tartottam magamról. Mégis amikor elértem a célom úgy gondoltam jogom van kéretni magam, így valahányszor megkért a főnök arra, hogy társalogjak Marcoval nemet mondtam. Ez néhány hétig el is húzódott, aztán végül beadtam a derakam. Marco figyelemre méltó pasi és nagyon okos. Tudta, hogy mit forgatok a fejembe, így nem kellett tovább kertelnem, mindent megadott, amit csak kértem, de furcsálltam, hogy nem kér érte semmit cserébe. Sosem tudtam kiigazodni Marcon, nem hagyta, hogy csak egy pillanatra is bepillantást nyerjek az életébe, pedig sokkalta jobban érdekelt engem, mint a többi pasi. Nem csak a pénze, hanem a személyisége is foglalkoztatott. Minden hétvégén eljött, táncoltam neki, majd italozgattunk, utána egy igen fényűző hotelbe mentünk – mindig oda –, elköltöttünk egy finom, gyertyafényes vacsorát, majd ahelyett, hogy együtt töltöttük volna az éjszaka hátralévő részét, elment. Otthagyott a szállodába, ahol bármeddig maradhattam, elég sokat fizetett érte. Olaszból, Franciából és Amerikából hozatott nekem gyönyörű ruhákat, cipőket, táskákat, ékszereket. Egy év után kaptam tőle egy Porsche-t, félévre rá egy luxuslakást és ezzel együtt megszűnt létezni a hotel élet. Azt hittem ezzel együtt megkapom magát a férfit is, de nem. Marco ezután sem engedett magához. Később pedig már azt is észrevettem, hogy más lányok után is érdeklődik, amit nem tudtam elviselni. Megpróbáltam más férfiakkal is lenni a night clubban, de Marcot egyáltalán nem érdekelte, hogy vagyok-e mással vagy sem. Frusztrált a dolog és amikor felhoztam neki ezt, semmibe vett. Féltem, hogy valamit elrontottam, hogy valamit nem úgy csináltam és ez kezdett aggasztani. Nem akartam elveszíteni Marcot, ahhoz már túlságosan beleszerettem.

Életemben nem voltam szerelmes, de amit érte éreztem tudtam, hogy az. Ezért, amikor egy éjjel Marco úgy döntött nálam marad, elterveztem, hogy a dolgai között kutakodom, hátha valamire rátalálok. Altatót csempésztem az italába, amitől mélyen és hosszú ideig aludt, így át tudtam nézni a tárcáját, a határidőnaplóját és a laptopját, amit mindig magával hozott, mert sok esetben éjjel is dolgozott valamin. Egy fényképet találtam róla és egy gyönyörű olasz nőről, a fénykép hátoldalán pedig Marco és Miranda felirat volt olvasható. A nő bronzbarna bőrű, fekete hosszú hullámos hajú, telt idomokkal rendelkező, úgy a huszonéves kora közepén járó lehet. Nem értettem miért van velem, vagy miért enyeleg mással Marco, de reméltem, hogy Miranda már nincs az életében. Másnap reggel Marco homályosan emlékezett az estre, de amint felfedezte, hogy mi is történt vele – az altatót megtalálta az ágy alatt – teljesen kiborult s dühöngeni kezdett, főleg hogy azt hazudtam történt egy s más közöttünk. Ráadásul azt is felfedezte, hogy megtaláltam a Mirandával való közös képét, ezen is kiakadt. Így még soha nem láttam. Nem tudtam mit tehettem volna. Mire feleszméltem, Marco elviharzott és én ott álltam a luxuslakásomban egyedül.

A következő hétvégéig nem tudtam mi van Marcoval, hogy egyáltalán találkozunk-e. Nem is jelentkezett és ebbe majd beleőrültem. SMS-eket küldtem neki, amire nem jött válasz, felhívtam, de csak az üzenetrögzítő felelt, hangüzenetek hagytam magam sem tudom mennyit, de semmi. Kétségbeesésemben már az italhoz nyúltam, hogy nyugtassam magam. Egyik cigarettát szívtam a másik után, amit azelőtt sosem tettem. El akartam hitetni magammal, hogy még van remény, de amint eljött a péntek este, amikor is újra láthattam, még a vér is meghűlt bennem. Marco egy csinos szőkével érkezett, aki vékonyabb volt, mint én, teltebb idomokkal rendelkezett, mint én és magasabb is volt, mint én. Marco figyelmen kívül hagyott, csak a szőkével foglalkozott, aki ha kellett táncolt neki. Marco egyszer sem nézett rám, nem is keresett. Ez bántott nem is kicsit. A többi vendéggel még ha próbáltam is foglalkozni, nem sikerült. Egyik piát a másik után ittam. A férfiak némelyike meghívott egy-egy pohárkával, amit szintén nem utasítottam el. De egyik sem tudta elfeledtetni velem még arra az időre sem Marcot. Akartam őt. Amint volt néhány perc szünetem nem bírtam ki, hogy ne menjek a közelébe. Marco nem akart velem foglalkozni, sem pedig meghallgatni. Részeg is voltam, el is borult az agyam, már nem tudtam gondolkozni, sem pedig a tetteimet fékezni. Úgy éreztem belül mardosnak és a következő pillanatban már a szőkét ütlegeltem. Halványan emlékszem mi történt utána, csak ültem a night club háta mögött lévő padon, miközben az eső egyre csak esett. A hátam mögött az egyik kidobó várakozott, miközben elnézte miként adom ki a gyomrom összes tartalmát. A következő percben már a cuccaimat láttam, amint a pocsolyában landol. Kirúgtak. Eldobtak. Magam maradtam.

Fogalmam sincs, hogy kerültem vissza a luxuslakásomba, de ami ott várt az csak még inkább feldúlt. Egy levél Marcotól azzal, hogy van huszonnégy órám arra, hogy végleg eltűnjek, leadjam a kulcsot és az autót is. Marco volt az egyetlen az életembe, aki másként nézett rám, mégsem értettem miért nem tud sokkal jobban magához engedni. Botorkálva ugyan, de bementem a fürdőbe, hogy összeszedjem a pipere dolgaim, de amint belenéztem a tükörbe, elszörnyedtem a látványon. Karikás szemek, a festék az eső olyannyira elmosta, hogy úgy néztem ki, mint egy bohóc. Az is voltam: egy bohóc. Mérgemben ököllel a tükörbe ütöttem, majd ordítva, sírva térdre rogytam. Lefeküdtem a hideg padlóra és ismét csak a szürke ködöt láttam magam előtt.

Nem tudtam mikor keltem fel, de amit éreztem az a legnagyobb üresség, amit valaha is érezhettem. Még a családommal sem éreztem magam ennyire egyedül. Felálltam, levettem a ruháim, beálltam a tus alá és vagy fél óráig csak hideg vizet eresztettem magamra. Ezután magamra vettem a köntösöm, kimentem a konyhába, a gyümölcstálról levettem egy almát, elővettem egy kést és hámozni kezdtem. Ahogy elkezdtem hámozni úgy meg is vágtam magam. Elnéztem miként bukkan fel a nyílt vágásból a vérem és folyik rá az almára, onnan pedig a padlóra. Kiejtettem a kezemből az almát és a következő, amit tettem az a saját tenyerem, csuklóm és a teljes alkarom vágása volt. Mikor abbahagytam csak azt láttam, hogy az egész karom csupa véres és nem akar alábbhagyni. Ekkor már a fájdalom is elérte tompa agyam. Ijedtemben előkaptam egy konyharuhát, amivel betekertem a karom, majd lopva néztem körül, hátha valamiféle segítséget találok. Lassan járt az agyam, így csak percekkel később mentem a mosdóhoz, hideg víz alá helyeztem a karom és sokáig úgy is tartottam. Reszkettem. A vérzés nem akart csillapodni. A pánik szinte eluralkodott rajtam. Hányingerem támadt. Sosem bírtam a vér látványát, még a menzeszem idején is csak hánytam, nem bírtam elviselni. Öklendezni kezdtem és ismét csak hánytam. Amint kissé összeszedtem magam elindultam, de elcsúsztam és elvágódtam a padlón. Sajgott mindenem. Miközben próbáltam felállni és észhez térni a fejemet fogtam, annyira fájt s akkor vettem észre, hogy csupa vér a másik kezem is. Most már ténylegesen elfogott a pánik és a félelem. Minél előbb próbáltam eljutni a nappaliban hagyott táskámért, amiben a mobilom és a slusszkulcsom is volt. A mobil lemerült, sírva próbálkoztam annak bekapcsolásával, de nem sikerült. Amint eszembe jutott a kocsim, kikaptam a táskából a slusszkulcsom és már rohantam is kifelé.

Az autóba ülve kivágódtam az útra, idegesen járattam a tekintetem, fogalmam se volt mit cselekszem, csak mentem őrült tempóban. Meg-megráztam a fejem, amint úgy éreztem, hogy a látásom nem éppen tiszta. Mint aki hetek óta nem aludt. Halványan látni véltem, amint pirosra vált a lámpa a kereszteződésben, nyomtam a féket, de mintha csak egyre gyorsult volna az autó, hirtelen hatalmas csattanást éreztem az oldalamon. Amire már emlékszem, hogy segítenek rajtam, hogy egy kórházi ágyon fekszem, egy ápolónő hol elmegy mellettem, hol megnéz engem. A balesetről csak halvány emlékem van, az orvos is csak keveset árult el róla. Azután a rendőrök is megérkeztek, hogy kihallgassanak, ők mondták el miként történhetett a baleset. Szerencsére más nem sérült meg, kivéve én, akit hosszas kezelések után engedtek ki a kórházból és felelhettem a tetteimért. A szüleimet is felkeresték, akik eljöttek értem, nem róttak meg, amiért hálás voltam.

Közel egy évig tárgyalták az ügyem a bíróságon, mire ítéletet hoztak. Három év felfüggesztettet kaptam, elvonóval együtt, ugyanis kiderült, hogy nemcsak alkohol volt a szervezetemben, hanem drog is. Úgy gondoltam akkor este – mielőtt Marco újdonsült barátnőjét alaposan helybenhagytam – drogot csempészhettek az italomba, amely nem szívódott fel azonnal. Ezalatt az idő alatt esti tagozaton letettem az érettségit, majd egy gyors tanfolyam kíséretében sikeres vizsgát tettem irodai asszisztensként, amivel nehezen tudtam elhelyezkedni, már a múltam végett is. A régi barátnőimmel nem tartottam a kapcsolatot, ahogy azokkal az ismerőseimmel sem, akikkel azalatt az idő alatt ismerkedtem meg, amíg a night clubban dolgoztam.

A múltam mégsem tűnhetett el nyomtalanul. Egyik munkahelyről a másikba mentem, mert hamar kitudódott, hogy mivel is kerestem fiatal koromban a kenyérre valót. Nem voltam büszke magamra, ahogy a szüleim is próbáltak elhatárolódni ettől a témától. Nem tudtak vele mit kezdeni. Sok megpróbáltatást kellett nekik is kiállni. Amíg aztán apám építkezési cége egy olasz vállalkozóval kötött szerződést, ami által a szüleim egy félévig tartó kint létet tudhattak magukénak. Apámnak már két hónapja dolgoztam, mert tudta, hogy a múltammal nem sokáig húzom egyik helynél sem. az olaszországi út nekem is szólt. Nem szívesen tettem meg ezt a lépést, hisz Olaszország Marcora emlékeztetett. De amint átléptem az országhatárt minden gondom elszállt. Itt nem ismertek. Nem volt mitől tartanom. Az első négy hónap így is telt, ráadásul tele voltunk munkával és csak nagyon ritkán maradt szabadidőnk, de amikor meghívást kaptunk az olasz vállalkozó partijára, mintha csak visszacsöppentem volna a múltamba. Akkor szembesültem, hogy az olasz vállalkozó nem más, mint Marco. Még az olasz férfiaknál is sokkalta sármosabb volt. Nem tudtam nem le venni róla a tekintetem, de minduntalan elkerültem őt. Nem akartam, hogy meglásson, de azt se akartam, hogy a szüleim észrevegyék szorongásom. És mikor már azt hittem semmi sem történik az est vége felé Marco ott állt előttem. A szüleim mit sem tudtak erről az emberről, hisz egyszer sem említettem őt, még akkor sem, amikor azért faggattak, hogy megtudják ki volt az a férfi, aki pénzelt engem. Mint akit gyomorszájon vágtak, amikor a szüleim bemutattak egymásnak minket. Marco arcáról nem tudtam leolvasni semmit és én magam is próbáltam úgy viselkedni, mint aki most találkozik vele először. A találkozás számomra olyan volt, mintha most szenvedtem volna el azt a balesetet. Amint tehettem eltávolodtam tőlük, félve pillantottam minden olyan helységre, ahol valamikor is kettesben maradhatunk. Alig vártam, hogy visszatérjünk az olasz lakásunkba. Csakhogy azaz óra nem jött el. A szüleimnek felajánlottak a hatalmas rezidencián egy vendégszobát, ahogy nekem is és az apám belement. Szinte beleszeretett abba a helybe. Én viszont már menekültem volna onnan, de semmi olyat nem tudtam kitalálni, ami ezt lehetővé tehette volna. Úgy éreztem magam, mint akit sakkban tartanak.

A parti végén megmutatták a vendégszobámat, ami fényűzőbb már nem is lehetett volna, szinte olyan volt, mint az a luxuslakás, amelyben sokáig éltem és amit Marco fizetett. Az ajtót természetesen nem tudtam bezárni, a szorongásom pedig úrrá lett rajtam. A fürdőszobába menekültem, kinyitottam a tusnál a csapot úgy téve, mint aki épp zuhanyzik, de mindeközben a fürdőszobai ablakon másztam ki. Az első emeleten voltam, nem érdekelt, ha megsérülök, ugrottam. A bokám azonmód kiment, így nagy fájdalom közepette, elszakadt ruhában vonszoltam el magam a ház elejére, de szerencsétlenségemre két testőrbe botlottam. Nem tudtam meggyőzni őket, hogy csak sétálok. Szívesebben sikítottam volna, de nem akartam felverni a ház népét, sem azt, hogy a szüleim így tudják meg, hogy mi is történt köztem és Marco közt. Egyhamar egy hatalmas irodában találtam magam, ahol Marco várt rám. Már azelőtt értesítették őt, még mielőtt beléphettem volna a helységbe. Marco nem várakoztatott, elmondott mindent magáról és egykori feleségéről Mirandáról, aki autóbaleset következtében hosszú évekig kómába kényszerült, de aztán egy fertőzés következtében meghalt. Marco azt is elmondta, hogy a felesége megcsalta, el akart válni, de a válás híre kiborította az asszonyt. Mivel nem volt gyerekük és a nő is megcsalta, így nem kaphatott volna semmit. Csakhogy az autóbaleset után kiderült, hogy Miranda terhes volt. Marco pedig magát bűntette azzal, hogy olyan nőket keresett magának, aki csak a pénzéért van oda. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki vagy sem. Nem tudtam, hogy mit érzek. Évek teltek el a kettőnk kapcsolata óta, próbáltam más emberré válni, ami nem ment, a szüleim furcsán bizalmatlanok az irányomba, ami csak még inkább megnehezíti a dolgom és most ez. Marco tudott a balesetemről, arról hogy mit tettem magammal. Elmondta, hogy volt a luxuslakásban, akkor akart mindent bevallani, de látva a vért megijedt. Ő fizette ki a kórházi számláimat, amiről a szüleim szintén engem faggattak, de én sem tudtam semmi konkrétumot mondani. Marco időt hagyott nekem, tudta hogy mi történt a baleset után, elismerte, hogy lefizette a bírót, hogy ne kelljen börtönbe mennem, ezért is kaptam csak három év felfüggesztettet. Csak azért ment bele egy igen jövedelmező projektbe, hogy aztán a szüleim cégét vegye rá arra, hogy vállalják el annak megvalósítását. Sok pénz forgott kockán és a szüleim cége nemcsak jó szakértelemmel bírt, hanem hírnévvel is. A partival akart a közelembe férkőzni. A szüleimet könnyű szerrel meggyőzte. Engem viszont kétségek gyötörtek. Mi lesz, ha megint más nővel látom? Mi van, ha mindez csak kihasználásról szól? Tudta mi voltam, mit dolgoztam, mire vágytam. És sajnálatomra azt is tudni vélte, hogy beleszerettem, ahogy ő is belém, amit már megint csak nehezen hittem el. Időt akartam, de ő nemet mondott. Nem akar elveszíteni, magamra hagyni.- mondta. Én viszont nem akartam olyan nő lenni, mint Miranda. Beláttam, hogy amiket csináltam rossz és soha nem tudom elfelejteni. Őrültként viselkedtem, amikor azt láttam Marco más nővel van. Ettől megrémültem és olyan tettre sarkallt, amit más fiú sosem hozott ki belőlem. Ráadásul nem egy olyan férfival kellett összefutnom az eltelt időszakban, akikkel a night clubban is találkoztam. Marco viszont nem hagyta annyiban. És a tudat, hogy még mindig szeretem őt egyszerre keltett bennem félelmet és bátorságot. Igent mondtam.

Öt év telt el. Marco egy teljes évig udvarolt nekem. Szilveszter napján volt az eljegyzés, áprilisban az esküvő. A szüleim semmit sem tudnak. Örömmel vették tudomásul, hogy révbe értem és már nem aggódnak értem. Azt hittem, ha igent mondok azzal alárendelem magam Marconak, de nem így lett. Marco mellett élek. Amivel igazán meg tudtam lepni azaz, hogy egész végig, mialatt a night clubban dolgoztam ártatlan maradtam. Így nem kellett szégyenkeznem előtte. Marco pedig a legteljesebben adta át magát s azóta sem szűnt meg szeretni. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen, de örülök neki, hogy Marcoval lehetek. Két fiú és egy kislány boldog édesanyja vagyok, a férjem oldalán pedig egy szerelmes asszony. Egyedül csak az autóbalesetben szerzett és a saját magam által okozott sérülések maradtak fenn, amelyek még emlékeztetnek egykori botlásomra. Ám mindezt feledi a családom, akikkel együtt lehetek. Megérte változtatni és kilépni a múlt árnyékából.

Christin Dor - Hit

Elő karácsonyi ajándéknak tekinthetem, hogy nyertem:) Syro története mellett enyém lett a másik, ami nyertesen jött ki. Nagyon szépen köszönöm Szattinak!!! Itt el lehet olvasni!!!

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2012/12/rahangolodas-az-unnepekre_15.html

2012.12.16.

Havas erdő mélyén csilingelő csengő hallatszódik.

Talpam alatt a frissen hullott ropogó hó selyemtakaróként fedi be a tájat.

Körülöttem fagyöngyökkel díszített fenyőfák magasodnak az égig.

Lelkemet megérintve egyre csak hívogat.

Kíváncsi tekintetek követnek engem.

Lépteim nyomán feléledt a természet.

Szívemben melegség s szeretet társul, amint megpillantottam őt.

Egy angyal állt előttem, engem várt énekével.

Felém nyújtotta kezét s én elfogadtam.

Ekkor csillagszórók sziporkáztak fel körülöttünk.

Boldogság költözött eme vidékre s ennek én is a részese lehettem.

Hunyorogva ébredtem. Kissé kótyagosan, de felültem. Ekkor vettem észre, hogy körülöttem hófehér táj nyúlik el és örökzöld fenyők magasodnak. Azt hittem csak álom, de nem az volt. Valójában láttam egy angyalt, pedig én sosem hittem bennük. Nem hittem a csodákban, de főleg a karácsonyban. Rájöttem, ha én nem is hittem ezekben a létező dolgokban, ők még igenis hittek bennem. Nem értem miért érdemeltem ki egy angyal énekét s annak törődését, de a lelkemet már nem nyomasztotta semmi. Furcsa volt ez az érzés, amit akkor éreztem utoljára, amikor még kicsi voltam. Akkoriban, mint minden más gyermek én is hittem s alig vártam, hogy a karácsonnyal valami új, valami felülmúlhatatlan érkezzen.

De a gyermekkor hamar elillant az életemből. A boldog pillanatok után beköszöntöttek a keserű, nyomorúságos napok és az egyre múló évek nem hozták vissza a régit. Se család, se barátok, nem volt senki, aki megértett volna, aki magához ölelt volna csak egy percig is, hogy érezzem nem vagyok egyedül. De hát én sosem voltam egyedül! Ő is velem volt. Mindvégig. Azaz ember, aki az első perctől fogva szeretett engem, aki életet adott nekem, aki tudta rólam, hogy jó ember vagyok. Az, hogy elment olyan volt számomra, mintha a Mennyországból taszítottak volna ki. A lelkem komorrá vált, a szívem lappangó üresség volt csupán. Senkinek sem kellettem. Ezért elmenekültem. Menekülni akartam az élettől. Menekülni akartam a gondok elől. Menekülni olyan messzire, ahol nincs semmi. Csak az üresség, amelyben régóta éltem. Ezt ismertem.

Ő mégis ott volt előttem. Megérintett s mintha újjászülettem volna felébredtem. Az első olyan ébredés, amikor szeretet és béke uralkodott bennem. Elmosolyodtam, de még mielőtt felkelhettem volna a havas földről egy kéz érintette meg a vállam és én feltekintettem a nevelőanyámra, aki csak mosolyogva, szótlanul, könnyektől csillogó szemmel nézett rám. A másik oldalamon nevelőapám bukkant fel, aki ugyanúgy nézett rám. Elszöktem előlük. Nem akartam velük élni. Nem tartottam őket a szüleimnek, hisz a szüleim meghaltak. Senkinél sem maradtam tovább. Mindig elszöktem. De ők eljöttek értem. Kerestek engem. Szorosan átöleltek s tudtam butaságot követtem el. Édesanyám meghalt, de még utoljára arra kért, hogy higgyek a csodákban, a szeretetben és abban, hogy sosem leszek egyedül. Most már hiszek. Hiszek abban, hogy senki sincs egyedül. Mindig van valaki egy ember életében, aki vigyáz rá és szereti.

Versenybe szálltam:) - Emlékszem

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2012/07/tortenetalkotas-szavakbol.html

Harmadszor is megpróbáltam egy kisebb történettel. Remélem valamelyest sikerült. Eléggé el vagyok foglalva a kiadni váró regényemmel, így csak akkor van időm blogra, amikor épp úgy adódik. Főleg a vers blogom az, amin meglátszik, hogy dolgozom valamit is.:) De most ezt hagyjuk! A linkre kattintva elolvashatjátok, hogy mit is írtam. Nem mondok semmit, hogy miről szól.:) Valahogy úgy éreztem most újra megpróbálkozhatok az írással ebben a formában és az igazság az, hogy versenyezni elég jó dolog. És itt nem csak arról van szó, hogy hanyadik helyet érsz el, hanem hogy megismerjék az írásaim, mégha így verseny által is. Úgyhogy a hajnalom mással sem telt, mint egy kis történetet összerakni. Na jó azért nem maradtam fenn sokáig.:) De jó érzés újra írni, főleg egy kissé elrugaszkodni attól, amiben eleve benne vagyok. Na mindegy! Nem spilázom túl. Olvassátok el a történeteket, mert az enyém mellett vannak jobbak is és szerintem lesznek is.:) Szép nyarat kívánok mindenkinek!!! xoxo
2012.07.23.

Emlékszem

Emlékszem, még ha homályosan is. Akkortájt hideg, kora őszi nap volt. Csak egy-két óra választhatott el a sötétségtől, amit a ködfelhőtől már nem láthattam. Megborzongtam, ahogy egyre közeledtem felé. A csupasz talpam alatt megnyikordult a móló öreg deszkái. A szél meglebbentette hófehér hálóingem. Még ez sem tántorított el attól, hogy elérjem őt. Őt, aki háttal állt nekem zsebre dugott kézzel.

Idegesen néztem a hátát. Kedvenc zakóját vette fel, hozzáillő nadrággal és cipővel. Homokszőke haját megborzolta a szél és én elmosolyodtam. Szerettem a haját simogatni, és ő mindig elszenderedett az érintésemtől.

Megálltam. Csak egy-két centi választott el tőle. Éreztem a dohányszagot, ami megcsapta orrom, de valamiért most nem undorodtam tőle. Felsóhajtottam. Sóhajom megremegett, ahogy kezemmel kinyúltam feléje. A szívem egy pillanatra megállt, ahogy ujjaim hozzáértek a selymes hajhoz. Az érintésemre azonnal reagált és lassan megfordult. Aranybarna tekintete melegen tekintett rám, mégis volt benne valami, ami zavart engem.

Amikor először találkoztam ezzel a tekintettel nemcsak az emlékeimbe véste magát, hanem a szívembe is, amely azonnal megtelt a legkülönlegesebb szerelemmel, amit valaha is éreztem. Mindössze öt évvel volt idősebb nálam, de korához képest igen tapasztalt és változatos életszemléletű volt. Ahogy engem is úgy mindenki mást a környezetemben levett a lábáról.

A köd körülölelt minket. Csak egymást láttuk benne. Egyik kezével kinyúlt felém és megsimogatta az arcom. Elmosolyodtam. Hát mégis igaz lenne? Még mindig szeret?

- Miért vagy itt? - kérdezte tompán, majd látva a remegésem levette zakóját és rám terítette. Mindig odaadó társként viselkedett.

- Olvastam a leveled - feleltem a kérdésére. Ő értetlenül nézett rám, majd szorosan behunyta a szemét. - Mondtam már neked, hogy gyönyörű a kézírásod? - dicsértem őt.

Mindig is dicsértem őt, mert sokkal ügyesebb és okosabb fiú volt, mint azok, akiket ismertem. De amit a leginkább szerettem benne az a költői énje. Mindig meg tudott lepni egy-egy gyönyörű verssel, amit nekem szánt. Csak nekem. Kivéve egy levelet, amit nem nekem írt, hanem az unokahúgomnak. Egy szerelmes levél, melyben megvallja érzéseit és azt, hogy nem tudja viszonozni az én érzéseimet bármennyire is szeretné. S az addig eltöltött hat hónap, melyet együtt éltünk meg csupa hazugság volt. Mindig is őt szerette nem pedig engem.

- Őt vártad - mondtam halkan. Megrökönyödve nézett rám, de nem szólt semmit. Közelebb léptem hozzá, majd szorosan hozzábújtam. Nem lökött el magától. Testének melege azonnal átmelegített. Jó érzéssel töltött el közelsége, mégis szomorúan néztem magam elé.
Ekkor vettem észre a móló oldalához kikötött csónakot. A szigetre mentek volna. Együtt. Caleb és Sonia el akart menni. Titokban. Felnéztem a férfira, akit szerettem, s aki nem tudta viszonozni érzéseim.

- Szeretlek - suttogtam, majd a kést, amit addig rejtve magamnál hordoztam, és amely már egy életet kioltott, most Caleb oldalába döftem.

Caleb kikerekedett szemmel bámult rám miközben ereje elhagyta, s ekkor még mélyebbre toltam a kést. Ő csak bámult rám értetlenül. Ajka remegett, de hangja elcsuklott. Még mielőtt teljesen elernyedt volna odavonszoltam a csónakhoz, és ahogy erőmből tellett, lassan belefektettem. Még utoljára egymás arcába néztünk. Láttam, ahogy lelkének fénye kialszik, s szemhéja örökre lecsukódik. Még egy ideig elnéztem Caleb kedves arcát, majd zakójával betakartam testét. Nem akartam, hogy megfázzon a hidegben. Még egy utolsó csókot nyomva ajkára, eloldoztam a kötelet és a csónakot ellöktem a mólótól. A csónak egyre csak távolodott, beleolvadva a sötétség ködébe. Ezután a kezemben levő késre néztem, mely Caleb és Sonia vére keveredett. Ismét megborzongtam. A véres kést a vízbe dobtam s lassan visszafordultam otthonom felé.

A sötétség leple alatt tértem vissza a szobám melegébe, s amint lefeküdtem ágyamra, álom jött a szememre. Caleb nevetését hallottam a távolban, éreztem ahogy derekam átöleli és egy forró csókkal köszönt. Kezem fogja és együtt sétálunk a harmatos réten. Megállunk a közeli dombtetőn, ahol minden reggel megcsodáljuk a napfelkeltét. Az aranyba öltöztetett vidék azonnal újult erővel szolgáltat felénk. Körülöttünk a környék szinte éledezni kezdett.

Ahogy minden egyes reggel most is a domb tetején szemlélem a felkelő nap ragyogását. Új nap virradt az életemben, ahogy mindenki máséban is. Egy új nap, mely sokaknak árnyékként nehezedik lelkére, de nekem a világosságot hozta el.

Szavak, amiket választottam: móló, szerelem, viszonzatlanság, levél, kés, csónak.

Kis novellám - Az idő múlása

http://irokhaakarok.blogspot.com/2012/01/vendegironk-christindor-novellaja-az.html

Hát nem vagyok megelégedve magammal, de ebből is látszik, hogy még tanulnom kell. Az írás nemcsak művészet, hanem a gondolatok, érzések és a fantázia szülte történet. Ennek eredménye most nem éppen volt az igazi. Egyrészt jó, mert én írtam mégha zavaros is, másrészt nem, mert nem mindig jön át az, amit szerettem volna. Nem könnyű írónak lenni. Na majd legközelebb másképp dolgozom össze!!!

Christin Dor

Az idő múlása

Tik-tak… tik-tak… bimm-bamm… bimm-bamm… a hangok egyre jobban összemosódnak. Az agyam zakatol. Ébrednék, de a szemhéjam meg se rebben. Mintha azaz álom, amibe belecsöppentem volna, nem eresztene.

A testem nehéz. Pedig mégis azt érzem, mintha lebegnék. Érzem, hogy a lepel, ami befed pihe-puha lágyságot áraszt. Talán én tévedek, de lehet, hogy az ágyam valamiféle pehelykönnyű anyaggá formálódott alvás közben. S azok a hangok is egyszeribe elhalkultak. Mintha csak azért tették volna, hogy nyugodtabban alhassak, de helyette fészkelődök, mint aki szabadulni akar.

Felnyitom a szemem. Pislákolok. Többet is talán a kelleténél. A szobám tágasabb lett, mint amire emlékszem. És a színek is megváltoztak körülöttem. Józanságom megrészegített volna? Pedig nem mostanában voltam bulizni. Hirtelen egy pillangó suhan el a szemem előtt. Halványan áttetsző, vöröses barna színű szárnyával, mintha megcirógatta volna arcom, azonmód felültem. Körbepillantok. Bizonyára elestem s bevertem a fejem. Vagy hőgutát kaptam a nagy melegben, ami igen szokatlan lenne, hisz tél közepén járunk.

A pillangó, amely végül is arra késztetett, hogy felébredjek ezen a furcsa és szokatlan helyen hirtelen megsokszorozódott a szemem előtt. Kisebb-nagyobb testű pillangók ide-oda repkedtek a kéklő ég felé, ami nem is volt annyira kék. Mintha egybeolvadtak volna a színek, új színárnyalatot adva a természetnek. S amikor a pillangók megpihentek nem messze előttem kérdőn meredtem rájuk. Fal. Egy fal emelkedik toronymagosan az égbolt felé. Különböző mintázatok sokasága telepedett meg rajta, egy különleges falfestményt kreálva ezzel.

Felálltam. Ekkor éreztem meg a talpam alatt a lágyan lengedező füvet, mely beborította az egész helyet. De ahogy alaposabban szemügyre vettem a fű inkább erezetre hasonlított, s ahogy egyre magasabbra emelkedett olyan volt, mintha valaminek a gyökérzete lenne. Ámulatba ejtett ez a különös táj.

Egyik lábamat a másik után helyeztem. Óvatosan nehogy elessek, egyre közelebb s közelebb szerettem volna jutni ahhoz a falhoz, ahol a pillangók pihentek. De az a fal egyre csak távolodott s én kezdtem kimerülni. Megálltam. Talán csak úgy érzem, de mintha szórakozna valaki. Lehet, hogy az agyam egy része teszi ezt velem. A képzelet határtalan, de hogy már ennyire!

Visszafordultam. Megdöbbenésemre a fal olyan közel volt hozzám, hogy az orrom hegye éppen csak hozzáért. Furcsa érzés kerített hatalmába. Álom volna vagy valóság? Hisz ugyanúgy érzek mindent. Ahogy a fal mentén haladtam tovább, úgy változtatta az alakját. Magam is meglepődtem, hogy még nem kértem segítséget, nem kaptam idegrohamot csak azért, mert nem tudom, hol vagyok. A lepkéken kívül mást nem is láttam. Azok úgy tettek, mintha nem is lennék itt. De egyre többen lettek, mintha mégis azért lennének itt, hogy engem megfigyeljenek. Képtelenség! A lepkék nem figyelnek ki senkit. Kíváncsiság talán hajtja őket, de semmi több. Meg aztán hamarabb megijednek az embertől, mint fordítva. Vagy mégsem?

Leroskadtam végül a fal mellé és csak bambán néztem magam elé. Nem telt el sok idő – már ha itt olyat is lehet mérni – s ismét hangokat hallottam. De most nem egy óra tiktakolását, hanem szárnysuhanást. Kíváncsian szemléltem a nem éppen felhőkre emlékeztető gomolyokat. Tudtam, hogy nem kellett volna az Alice Csodaországbant megnéznem. Kislánykoromban is féltem attól a mesétől a képzelőerőmnek hála.

Szárnysuhanás… mintha csak arcon csaptak volna, hogy jelezzék, nem vagyok egyedül. Úgy elrepült valami közvetlenül az orrom előtt… bár magam sem voltam tisztában mégis melyik oldalról érkezett és hová tartott. Felugrottam és keresni kezdtem azt a repülő valamit. Döbbentem meredtem előre. A lepkék már olyannyira belepték a falat, hogy kezdtem félni tőlük. Mi van ha ezek nem is lepkék?

Ezen nem kellett sokáig gondolkodnom, mert a fal megremegett, a lepkék pedig szétrebbentek, mint mikor megijeszti őket valami vagy valaki. Ahogy én is ijedten néztem körbe, hogy megtudjam, mégis mi folyik itt. A lepkék eltűntek. Csak úgy a semmibe. Visszanéztem a falra és csodálkozásomra egy hófehér színű, arany mintázatú ajtó várakozott arra, hogy kinyissák.

Közelebb merészkedtem az ajtóhoz, de az meg se moccant. Nem mintha erre várnék. Egy ajtó csak úgy megmozdulna? Már kezdtem kétségbeesni, amikor ismét hallani véltem azt a szárnysuhanást. Felnéztem az égboltra, mely már nem kéken ragyogott, hanem vöröses barnán. Megráztam a fejem. Lehet most jött el ideje, hogy felébredjek.

Az ajtóhoz érve habozni kezdtem. Végül is nagy bajom nem eshet, ha kinyitom. Vagy mégis? Mi várhat engem a túloldalon? Még több pillangó vagy valami más? A kilincsre helyeztem a kezem. Vártam még néhány percet. Az ujjaim már zsibbadtak. Lenyomtam a kilincset, de mintha valami visszarántott volna attól, hogy kinyissam, hátratántorodtam. Az ajtó a szemem láttára megváltozott. Kopottas faajtóvá vált. Ha megszólal, meghalok! Ez volt bennem, amikor kitárult előttem.

Nagy levegővétellel vártam, hogy valami kiront, s nekem támad. De semmi. Az ajtó mögött szürke köd terjengett. Sehol senki. Ha a szőke herceg lépne elő talán még örülnék is neki, de ennél sokkal ijesztőbbnek tűnik a hely, hogy egy ilyesmi fazon előbukkanjon.

- Hahó! - kiáltottam el magam. A hangom visszhangzott. A fülem is belecsendült olyannyira. Talán egy barlang nyílásánál vagyok? Hogyisne! Bár nem lepődnék meg, hisz a rémálmok általában a félelmek helyét szolgálja.

Károgó hangra lettem figyelmes. Majd kuncogás vette kezdetét. Megint károgás… megint kuncogás. Mintha beszélgetnének egymással a hangok, úgy követték egymást.

- Ideje lenne abbahagyni ezt a tréfálkozást! - vetettem közbe. Kisebb hallgatást eredményezett csak a hangom, majd újból elkezdődött elölről minden. Csak akkor törtem meg ezt a furcsa párbeszédszerűséget, amikor átléptem a küszöböt.

Egyáltalán nem tetszett ez a mély hallgatás. A következő pillanatban a köd körbe fogott. Átölelt. Éreztem, ahogy megérint. Mint egy selyemből készült lepedőféleség. Beburkolt. Majd szétrebbent s megláttam őket… ismeretleneket… furcsán, régies módon öltözött két fiatal nőt. Az egyiküknek nem volt arca, a másiknak pedig egy fekete anyaggal el volt fedve. Ijesztően festettek, de valamiért mégsem féltem tőlük. Mindketten egy hollót tartottak a kezükben, amelynek nemcsak tollazata fekete, hanem a szembogara is. Ahogy beletekintettem azokba a fénytelen sötétségbe szédülni kezdtem. Soha nem éreztem még ilyet. A sötétség egyre közelebb került hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy magam zuhantam-e bele a mélységes verembe, mely jéghideg borzongásként futott végig rajtam, vagy ő bújt belém, hogy megkaparintson valamit.

A két fiatal nő is egybeolvadt s most már az arcukat is felfedték előttem. A holló pedig emberi hangon szólt hozzám, de mindvégig a lelkem mélyén éreztem őt. Most már tudom. Ez nem holmi álom, amit az ember éjszakánként lehunyt szemhéja mögött lát. A hely, amely körülöttem oly zavaros volt, mindenféle színnel átitatva, csak egy pillanatnyi érzés volt. Nem a képzelet szülte. Hanem az a bizonyos utolsó óra, amelyet az ember akkor él meg, mikor meghal. Csak azt hittem, hogy valamiféle álombéli utazáson veszek részt. Még most is csak lebegek, s közben a lelkem visszhangzik a fejemben. Azok a lányok… most már tudom… én magam voltam. A lelkem két része, mely az életben sosem találták meg az összhangot, de a halállal egyesülni tudtak. A holló pedig az utazásom kezdete. A kísérőm.

Tik-tak… tik-tak… bimm-bamm… bimm-bamm… a hangok egyre jobban összemosódnak. Az agyam zakatol. Ébrednék, de a szemhéjam meg se rebben. Mintha azaz álom, amibe belecsöppentem volna, nem eresztene… nem eresztene… kinyitom a szemem. Nem fáj. Már semmi sem fáj. Tudom, hol vagyok, mi történt velem, s mi mindenen mentem keresztül miközben az idő megfagyott körülöttem. De most újra itt vagyok. Az életben. Abban, amelyből kitaszítottam magam, amit nem tudtam elfogadni, s most mégis ugyanitt, de másképp. Körbenézek. Körülöttem emberek tömege. A város olyan, mint egy tálba töltött pezsgő. Csak úgy pezseg. Mégis keserűen hat az elmémre.

Szárnysuhanás… még egy s még egy. Végül elcsendesült. A vállamra szállt. Ő az. A holló. Az, aki két utat mutatott meg nekem s én választottam. Az idő múlik. Nekem pedig az a feladatom, hogy azokat az embereket, akik ezt nem veszik észre, akik elpazarolják az idejüket, azokat választás elé állítsam. Én választottam.

Pár soros gondolat

Nem a szív teszi kétségbeesésbe az embert, hanem az ész, mely érzelmektől mentes. A szív rejti mindazt, amit egy férfi iránt érezni lehet, s ha ezt az ész megtagadja olybá már nem nemes. Ezért mikor egy férfi szerelméért küzd egy nemesi szív, feladásra kényszerítenie magát nem tudja, míg az ész el nem éri azt. S bár legyen szó a legvégső, kimondhatatlan szerelemről, mely láthatatlanságának folyamát csak kevesen láthatják, két ember élete örökre összefonódhat, de kudarcba is fulladhat. Így mikor egy szív darabjaira hullik, a szerelem is elporlik. A darabokat szerte viszi a szél, s párjára már nem lelé.

Ez a pár sor a Jane Austen magánélete című film végén született meg. Gondoltam ide le is írom, hogy el ne felejtsem.

Christin Dor
2011.12.31.

Díj 2011. december 24. - Egy hópehely élete

http://irokhaakarok.blogspot.com/2011/12/tintaba-martott-unnepi-hangulat_24.html

Egy hópehely élete címmel írtam egy kis történetet. Nagyon szépen köszönöm Szattinak, hogy az én történetemet is díjazta. Örülök neki, hisz ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.

Üdv: Christin Dor

Régóta vártam ama pillanatot, amikor megpillantom azt az aprócska fénysugarat, mely alagútként csalogat a külvilágba. Amely egyre csak növekszik, szélesedik, közelebb kerül... s végül apró társaimmal együtt egy pillanatig lebegünk a végtelenben. Még utoljára visszanéztem Felhőanyánkra, aki eddig vigyázta kicsiny létünk, most pedig szabadjára engedett, hogy megismerjük az általunk még oly ismeretlen világot.

A lebegés megszűnt létezni. Lassan elindultam lefelé a társaimmal együtt, akik szintén boldogan keringőztek a szélben. Éreztem, ahogy a szél irányítani akar s én hagytam, miközben körbe-körbe forogtam, tekintetemet végighordozva a távoli felhőkön át a csupasz messzeségig. Kíváncsi lettem mi lesz, ha leérek... egyáltalán mikor érek le?

Amikor letekintettem magam alatt egy ideig csak ürességet láttam, majd halvány pontok rajzolódtak ki. Kérdőn néztünk egymásra, hisz sosem láttunk még ilyet odafentről. A szél ekkor hullámzani kezdett körülöttünk s mindenki elszakadt párjától, testvéreitől. Nem értettem mi történhetett. Miért távolodok ennyire tőlük?

Bolyongtam. Néhol kisebb felhőkbe botlottam s nem győztem elnézést kérni tőlük, hogy felzavartam szendergő álmaikból. Végül ismét társaim között leltem magam s fellélegeztem, hogy nem tévedtem el, nem vagyok egymagam. A szél most alábbhagyott ugyan, de nem álltunk meg egy pillanatra sem. Egyre gyorsabban haladtam lefelé, mintha szárnyam születtek volna, vagy mint akit nagyon vonz valami. Azok a halvány pontok pedig egyre nagyobbakká váltak. Gyönyörű színbe öltözött valami felé vettem az utam. Az egész térségben mást se lehetett látni. Káprázatos fényáradatok különböző motívumokat alkottak, majd egyenként pislogni kezdtek, mintha csak nekem köszönnének. Én is feléjük integettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, hogy elérjem eme csodás, szikrázó és vidám világot. Furcsa zajokra lettem figyelmes miközben ereszkedtem egyre lejjebb.

Felhőanyánk egyszer mesélte nekem s társaimnak, hogy a felhők alatt, ahol száraz talaj van élnek emberek, akik szeretnek minket kis pelyheket. S ekkor én magam is megpillantottam három kis emberi lényt, akik vidáman ugrándoztak a frissen lehullt hóban, nevetve várták, hogy megannyi hópihe feléjük szálljanak s beterítsék a földet, melyen végleg megpihentek. Kissé ódzkodtam, hisz még szerettem volna látni a világot. De azok a kék szemek nem hagyták, hogy ezt megtegyem. Piros pozsgás arcán apró mosoly húzódott s felém tartotta kis kezecskéjét. Öröm töltött el, hogy várnak rám. Hisz mindig is erre vágytam. Erre a megmagyarázhatatlan érzésre, ami mindvégig bennem élt.

Boldogan hullottam a finoman puha tenyérbe, mely sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Már nem éreztem a szél fagyos érintését. A kicsiny tenyér közelebb vitt azokhoz a ragyogóan kéklő szempárhoz. Annyira tiszta volt, hogy magamat láttam benne, s tudtam ez a perc felejthetetlen. Megérte várni erre a napra. Még ha rövid időre is, de érezhettem létem csodálatos varázsát, s látni, hogy valaki mosolyogva tekint rám, mint egy régi barátra, aki hazatért.

A bukás után - Pennát a kézbe díj!!!

 http://irokhaakarok.blogspot.hu/2011/12/mondd-el-az-elmondhatatlant.html

2011. december 3., szombat

Nagyon szépen köszönöm, hogy az én történetem ott lehet az első négyben!!! Örülök neki és remélem következőleg is hasonló eredményt fogok elérni. De ha mégsem már az is jó dolog, hogy olvassátok az alkotásaim. Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!! Aki teheti olvassa el a blogban szereplő történeteket, mert nagyon gyönyörűek!!!

Üdv Christin Dor

A bukás után

A diadal, amit oly régóta vártam elmaradt. Helyette felperzselt vidék, megtört lelkek, összeroppant testek s sivár szenvedés tölti be a bíborvörösben úszó harcteret. A birodalmam, amit apám épített fel, amit örökül hagyott rám a dögkeselyűk martalékává vált. Most azok, akik életüket adták e kegyetlenségnek a feledés homályába vész el. A túlélők, akikben van némi lélek rabláncon halad tovább egy új, de annál zordabb világba. S köztük vagyok én is.

Én Warrick Myron, aki mind közül a legjobb s leghatalmasabb egyetlen sorsdöntő ütközet által letaszítottá vált. Olyanok közé, akiket messzire elkerültem, s akiket én magam is csak eltaposni kívánt férgeknek tartottam. Mocskos halandók, akik sosem harcoltak, sosem éltek, sosem értek el semmit. Szegények, betegek és hitványak.

Harcra termettem. Születésem óta másra sem neveltek csakhogy a Myron Birodalom élén állva vezessem seregeim. S mialatt birodalmam határait egyre bővítettem, addig nemes asszonyok méhébe örököseim fejlődtek tovább. Küzdöttem, kitöröltem a fájdalmat, ami egy harcos életében ismeretlen fogalom. Célokat tűztem magam elé, hogy a leghatalmasabb uralkodóvá válhassak. Életem egyetlen pillanatnak élt, hogy megismerjék a nevem.

Sérüléseim ellenére s a súlyos bilincsek, amelyek szabadságomat végérvényesen korlátozták a poros, göröngyös úton próbáltam ugyanaz a kimért, magabiztos, félelmet keltő vezér maradni, aki mindig is voltam. Azok a megpróbáltatások, amiket apám mért rám távolinak és alulmaradtnak tűnt ehhez képest. Az izmaim megfeszültek, a csontjaim minden egyes lépésnél egyre inkább azt éreztette velem, hogy én magam is csak egy ember vagyok. Egy jelentéktelen ember, akit megfosztottak rangjától, vagyonától, otthonától, becsületétől… Becsület. Mily drága egy szó. Mily elveszett.

Felnéztem. A horizonthoz közeledett a Nap. Az oly nagy becsben tartott aranyló fénysugár. Az éltető erő. A fényes korongot beleolvasztottam az íriszembe, mert tudtam ez az utolsó, hogy láthattam. Amint tömlöcbe vetetnek mindez csak az elmém egy szegletében él tovább. Ironikus mosollyal köszöntem el az egykor csodálatosnak hitt, ám rangon alulinak vélt világtól. Tekintetem elsiklott a ragyogó égitesttől s egy másik töltötte be hiányát.

Ő, aki tele élettel, egyszerűséggel s tökéletességgel született e földi létbe. Egy gyermekien tiszta, nemes szívű, ám mindinkább vonzó, gyönyörű és bátor nőszemély. Az, akiről mindenki azt hitte, hogy jámbor lélek. Egy cseléd lánya. Hazugság! Gonosz pillantást vetettem rá, de ő kitartóan s büszkén nézett vissza rám. Szemében merő fájdalom sugárzott. Ha megbánásért esedezne, sem tudna már meghatni. Elárult, pedig a legfinomabb kelmékbe öltöztettem, a legpuhább ágyban fekhetett, királyi étekkel telíthette hasát, a legédesebb borral hűsíthette magát. Mindez azért, hogy aztán hátba döfjön. Ha nem lennének a bilincsek s körülöttünk katonák, már rég a kezeim között lelné halálát.

Mézszőke haját a lenge szél borzolta. Ajka mozogni kezdett. Szeme könnyben úszott. Kezei finoman hasára siklott s belém egy új, eddig ismeretlen erő nyilallt. Értetlenül meredtem rá. Tudni akartam miféle boszorkánnyal van dolgom. Dühödten ráncigáltam a láncaim, miközben félrelöktem mindenkit, aki csak az utamban állt. Szememet nem véve le róla feléje igyekeztem. Láttam rajta a félelmet és az ijedtséget, de most semmi más nem érdekelt, csak az, hogy elérjem. A következő pillanatban éles fájdalom hasított a tarkómba és a hátamba. Az utolsó kép mégis az ő gyönyörű arca volt.



Mindenkinek van egy saját története

Mindenkinek van egy saját története a szerelemről,

a szenvedésről,

az örömről,

a bánatról,

a mosolyról,

mely megszépítette életünk,

a szavakról,

melyek megbántották életünk.

A szerelemről,

mely tűzörvényként hatolt be szívünkbe.

A szenvedésről,

mely sok fájdalmat szült.

Az örömről,

ami apró ajándékként hullott ölünkbe.

A bánatról,

mikor könnyeinket próbáltuk elrejteni.

A mosolyról,

mi hamis ábránd volt csupán.

A szavakról,

mi kedvesek voltak lelkünknek.

Az érintésről,

ami visszatartott vagy eltaszított minket.

A csókról,

mely égetett s sebzett egyszerre.

Az ölelésről,

mely szorított s elengedett.

A viszontlátásról,

mely összetört vagy boldoggá tett.

Mindenkinek van egy saját története,

ki hogyan élte meg,

mennyi emlékei lettek általa s gondol vissza a múltra.

2015.12.18., péntek

Ez volt a mi szerelmünk

Egyre csak távolodunk egymástól,

már vissza se tekintünk.

Érzéseink megfagynak s elégnek.

Szívünk darabokra hullik s felgyógyul.

Mégis... hiány mardossa lelket.

Ami összekötött minket.

Egyre csak távolodunk egymástól,

már nem fogjuk egymás kezét.

Nem érezzük a másik szívverését.

Kihűlt a régi láng s félek egy új lobban fel.

Szívünk egy-egy darabja mégis megmaradt nekünk.

Emlék, mi gyönyörű s fájdalmas.

Ez volt a mi szerelmünk,

s talán kezdődik egy újabb.

2015.12.18., péntek

Térj vissza hozzám

Miért fekszel ezen az ágyon?

Miért nem ébredsz már fel?

Nem akarsz többé látni?

Megértem, ha ez a kívánságod.

De kérlek, ne menj el!

Ne menj, mert fontos vagy nekem.

Kérlek, ne menj!

Inkább én megyek.

Csak térj vissza hozzám.

Térj vissza az életbe.

Szükségem van rád.

Szeretlek téged.

Hányszor suttogjam a füledbe?

Hányszor lopózzam be hozzád?

Miért teszed ezt velem?

Miért hagyod, hogy örömkönnyek helyett a bánat mardossa szívem?

Nem érzed, mennyire szeretlek?

Mennyire akarlak?

Mennyire vágyom rád?

Nem akarsz többé látni?

Ha tehetném, utánad mennék, hogy felrázzalak mély álmodból.

Hadd, hogy én menjek!

Térj vissza az életbe!

Szeretlek téged.

Szükségem van rád.

Csak te éltetsz engem.

Hadd, hogy én menjek!

Térj vissza az életbe!

Szeretlek téged.

Térj vissza hozzám.

2015.12.18., péntek