Nagyon
régen írtam ide és most egy kisebb szösszenettel készültem. Remélem,
aki olvassa tetszeni fog, de ha nem... majd hozok egy újat.:)
Voltaképp nem vártam
mást, mint azt, hogy amit látok nem igaz és hamarosan felébredek
az álomból. De az igazság az volt, hogy megtörtént aminek meg
kellett történnie. Az egyetlen ember, akibe mélységesen szerelmes
voltam és akivel alig egy éve szakítottunk oltár elé vezette
azt, akit legnagyobb ellenségemnek tartottam. Ráadásul meghívót
is kaptam az esküvőre, amire természetesen nem kellett volna
elmennem, de azt hittem, hogyha ott leszek még meggondolhatja magát.
Nem. Rám se nézett, sőt olyan vigyorral az arcán lépett ki
újdonsült feleségével a templom ajtaján a vendégsereg elé,
hogy rá kellett döbbennem ő sosem szeretett engem. Kegyetlen húzás
volt tőle, ahogy az is, hogy az egykori jegygyűrűm ott csüngött
felesége ujján.
Halványlila, mély
dekoltázsú selyemruhába sétáltam végig a macskaköves utcán.
Direkt olyan ruhát vettem fel, amely kiemelte nőiességem és
karcsú alakom. Mindegy mit csináltam az eltelt három év alatt,
amíg együtt voltam Dáviddal, mindegy hogy az ő hatására
cselekedtem, neki ennyi nem volt elég. Végül belefáradtam és az
lett a vége, hogy dobott engem. De én kitartóan mentem utána, míg
ő már mással folytatta az életét.
Mintha az agyam egy része
kikapcsolt volna csak akkor eszméltem fel, mikor a vasútállomáson
várakoztam egy jeggyel a kezemben, amiről először azt se tudtam
hogy hová szól. Végül megnyugtatóan vettem tudomásul, hogy
legkedvesebb helyemre a Balatonra visz, ahol mindig feltöltődtem,
mikor már otthon nem tudtam meglenni.
Azzal sem törődtem,
hogy megbámulnak a körülöttem lévők. Amint megérkezett a vonat
megvártam, hogy az előttem lévők felszálljanak, majd én is ezt
tettem. Nagyon ritkán volt alkalmam vonaton utazni, főleg mióta
megszereztem a jogsim és a saját autómmal járhattam ide-oda.
Szerencsétlenségemre a fülkébe, ahová a jegyem is szólt már
volt valaki. Egy férfi. Gyorsan bementem, köszöntem és leültem.
Éreztem, hogy a férfi bámul engem, de én csak a vasútállomás
téglaépítésű épületét bámultam. Fogalmam sincs hány percig
várakoztunk mikor végül elindultunk, de a gyomrom szinte résnyire
szűkült. Mindeközben Dávid járt a fejemben és egy pillanatig
szorosan lehunytam a szemem és csak akkor nyitottam ki, mikor a
vonat kürtje felharsogott, majd egyszeribe elindultunk. Éreztem,
hogy megremegek és egy könnycsepp kiszökken a szememből, amit jól
láthatóan a férfi is észrevett és mindjárt egy zsebkendőt
nyújtott át nekem.
– Akárki is zaklatta
fel, nem érdemel egy könnycseppet sem – közölte olyan
magabiztosan, hogy képtelen voltam visszafojtani mosolyom, majd
hálás tekintettel nézve rá, elfogadtam a zsebkendőt.
Nem tudtam mit
szólhatnék, így inkább csendben szipogtam néhány percig,
miközben le sem vettem az egyre elsuhanó tájról a szemem. A
hatalmas város képe elmosódni látszott a könnyfátyol előtt, de
megnyugtató érzés is volt egyben, mert úgy hittem ez az emlékek
végleges elmúlás ideje. Dávid már a múlté bármennyire is fáj.
A szerelmünk talán nem is volt az igazi. Talán mindvégig olyan
álomban éltem, aminek így kellett végződnie, hogy kirángasson a
valóságba.
A nagy épületek
látványa szürkének mutatkoztak előttem, de ahogy egyre inkább
elhagytuk azokat, úgy a látkép lassan változásnak állt.
Kisebb-nagyobb házak egymás mellett szorosan, majd egyre ritkábban
fordultak elő. A távolban látni véltem annak a templomnak a
tornyát, ahol nemrég esküdtek Dávidék. Reszkető sóhajjal
gondoltam arra az iszonyatos órára. Miért kellett odamennem, mikor
tudtam, hogy nem hagyja ott őt értem?
Féltve pillantottam az
előttem ülő ismeretlenre, aki egy régi, kopottas könyvet
olvasott. Sötétbarna haja enyhén hullámos volt, zöldesbarna
szeme melegséget árasztott. Alakját egy egyszerű szabású
velúrbőr zakó, alatta egy mélykék póló takarta. Biztosra
vettem, hogy városi és egyetemista, de mivel nem láttam nála csak
egy szürke színű kézitáskát, így arra gondoltam, hogy valahová
talán látogatóba megy. Nem túl fiatal, se nem túl idős. Úgy
véltem a húszas évei közepén járhat és kedvenc hobbija az
olvasás. Dávid egy könyvet sem olvasott el még az egyetemi évei
alatt sem. a jegyzeteit is más készítette el számára. Ezt nem
szabad! Nem szabad összehasonlítanom két egymástól különböző
férfit! Ismételten a tájat figyeltem és kissé felderített a
látvány, amint füves területen lévő legelésző állatokat
véltem felfedezni. Jobb szerettem ilyen tájat szemlélni utazásaim
során, mint hatalmas betontömböket, amik még a Napot is
eltakarják, mely most halványan fénylett az égen.
– A mosoly jobban áll
önnek – hallottam meg a férfi kedves hangját és kissé
meglepődve néztem rá. – Kevesen tudják, de a mosoly gyógyír
a lélekre – tette hozzá s maga is elmosolyodott, majd ismételten
a könyvét bújta, mintha nem is mondott volna semmit.
Már másodjára szólt
hozzám és valahogy az volt a meglátásom, hogy fel akar szedni.
Gúnyos tekintettel mértem végig, majd a fákat bámultam, mely az
őszies idő ellenére még mindig zöldben pompáztak. Lehet, hogy
csak megjátssza a jófiút, mint Dávid! – figyelmeztettem magam.
– Ne állj szóba idegenekkel! – hallottam szeretett nagyim
hangját a fejemben és kénytelen voltam ismét elmosolyodni. A
nagyi mindig óvott attól, hogy csak úgy megismerkedjek másokkal,
de pont ő volt az, aki könnyedén beszélgetésbe tudott elegyedni
olyanokkal, akiket nem is ismert és alig egy óra alatt már szinte
a barátjának tekinthette őket.
Én nem voltam ilyen.
Dáviddal is az egyik csoporttársam hozott össze, akit már
akkoriban is gyönyörű nők vettek körül. Dávid egy-két
alkalommal elvitt randira, de aztán mintha alábbhagyott volna az
érdeklődése mindig kifogásokat keresett. Végül arra a döntésre
jutottam, hogy velem van a gond. Életemben talán egyszer jártam
fodrásznál, de akkor egy fiú kedvéért mindent meg akartam tenni,
így a legtöbb spórolt pénzem a szépségápolásra és vadonatúj
cuccokra ment el. Még a nagyim sem akart felismerni, amikor
megváltozott külsővel tértem haza és akkor is rosszallóan
nézett rám, amikor Dávidot bemutattam neki. Őrültség volt tőlem
most már tudom, ahogy annak idején a nagyim is tudta. – Dávid is
csak azt akarja – mondogatta mindig, amikor kettesben maradtunk egy
kis időre. Én ezt másképp képzeltem, főleg mikor megkaptam a
jegygyűrűt. Letekintettem a gyűrűs ujjamra, amin nemrég még ott
virított a 14K-os fehérarany gyűrű búzavirágkék zafírral. Nem
gondoltam egyszer sem a házasságra, de Dávid úgy tűnt nagyon is
komolyan gondolja. A gyűrűt egy gyertyafényes vacsora alatt húzta
fel az ujjamra és mindenféle ígéreteket tett nekem. Csak bámultam
rá, mert még azután sem tudtam elhinni, hogy a menyasszonya lettem
miután már fél éve jegyben jártunk. Mindig megcsodáltam az apró
ékszert és reméltem, hogy az esküvőn is olyan boldog leszek,
mint az eljegyzés estélyén.
– Menyasszony volt,
igaz? – szólalt fel ismét a férfi és szinte megkövültem a
váratlan kérdéstől.– Mit foglalkozik vele? – fakadtam ki. Bosszantott, hogy ilyen átlátható vagyok számára.
– Elnézést, de az, ahogy nézte a gyűrűsujját azt hittem a pasija dobta és...
– Ehhez meg végképp nincs köze! – utasítottam rendre és már álltam is fel, hogy keressek egy másik helyet magamnak, amikor is megfogta a kezem. Döbbenten néztem rá, de nem tudtam elvenni a kezem az övétől, mely bilincsként kulcsolódott a csuklómra. Olyan meleg volt és erős, hogy beleborzongtam. Ki ez a férfi?
– Bocsánat! – nézett a szemembe és én nem tudtam mit gondoljak róla. – Hasonló helyzetbe voltam én is nemrég és sokáig ugyanígy viselkedtem, mint ahogy most maga. Csak... gondoltam... megismerkedhetnénk az út alatt, ha nem gond.
– Csak amiatt, mert ugyanaz történt velünk? – hökkentem meg, de aztán elhúzva a kezem kissé habozva szemléltem őt. Vajon jó ötlet? Felsóhajtottam, majd visszaültem a helyemre.
– Örülök, hogy marad – nézett rám megértő szemekkel. Rábólintottam, bár magamban tartottam ettől az ismeretségtől. – A nevem Márk.
– Réka.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Réka – válaszolt fáradhatatlan kedvességgel, ami egyszerre volt gyanús és jóleső számomra. – Megkérdezhetem, hogy merre járt ilyen szép ruhában?
– A pasim esküvőjén – jegyeztem meg epésen, mire Márk kikerekedett szemekkel bámult rám, mint aki rosszul hall. – A felesége ujján pedig az én eljegyzési gyűrűm van.
– Erre tényleg nem tudok mit mondani, talán csak annyit, hogy az expasija bolond és meg fogja bánni a döntését.
Meglepődve hallgattam
Márkot, aki úgy beszélt Dávidról, mintha tudná, hogy ez lesz a
vége. Vajon tényleg meg fogja bánni? És akkor mi lesz? Visszajön
hozzám? Nem! Még egyszer nem esek bele ebbe a csapdába!
Mikor felültem a vonatra
még nem gondoltam, hogy a könyvem mellett – amit már magam sem
tudom, hogy hányszor olvastam el – más valakinek a társaságát
is élvezni fogom. Csak egyszerűen el akartam hagyni a környéket,
hogy valahol távol egy csendes kis zugban megleljem a békémet. Nem
volt könnyű csak úgy mindent hátrahagyni, összecsomagolni és
végül eldönteni, hogy messzire megyek. A gondok nem most
kezdődtek, de csak most tisztáztam magamban azt, hogy nincs értelme
őrölni a szerencsétlenségemet. Amint egyik megállóból a
másikba mentünk a könyvet bújtam, mintha ezzel is elfeledhetném
mindazt, ami történt. De nem sikerült. Ám, amikor a lány
benyitott a kabinban gyönyörű, kivágott ruhában még a szívem
is megállt egy pillanatra. Az a kínzó arc, a könnyes szem nagyon
is ismerősek voltak számomra, ahogy az értetlenség nyomai is,
melyet próbált palástolni.
Ahogy rám nézett és
köszönt, tudtam, hogy egyedül szeretne lenni a magányában, de
egyszerűen képtelen voltam elmenni és itt hagyni. Mindvégig a
tájat próbálta figyelni, de közben valahol máshol vagy inkább
más valakin járt a gondolata. Nem tudtam mitévő legyek, próbáltam
szóba elegyedni vele és már szinte magamat néztem hülyének,
amiért olyan sok ostobasággal győzködtem. Menyasszony volt. De
valami történt, ami miatt ilyen zaklatottá vált. Tudom milyen
érzés, ha a szerelmünk elárul és egy másikat választ. Amint
ezt felhoztam neki szinte leüvöltött és igazat adtam neki, hisz
nincs jogom beleszólni az életébe, de nem akartam, hogy
olyasvalaki miatt eméssze magát, aki nem érdemli meg még azt sem,
hogy a nevét kiejtsék.
Réka. Így hívják.
Gyönyörű a neve, ahogy a nő maga. Lehet olyan huszonnégy éves.
Búzaszőke haja szép kontyba fésülve. Almazöld szeme még
fényesebbé vált, amint beletekintett a Napba. Egyszerű sminkje
igazi természetét mutatta, amit mindig is szerettem a lányokban.
Megdöbbentett a tudat, hogy képes volt az expasija esküvőjére
elmenni. Vajon az a férfi ilyen ostoba, hogy Réka helyett más
valakit vett el? És miért ment el az esküvőre? Kínozni akarta
magát? Vagy azt hitte, hogy az a fickó visszamegy hozzá?
– Na és maga merre
tart? – szólalt meg kis hallgatás után. Örültem, hogy nem
tartózkodik tőlem.– Ahogy már mondtam hasonló cipőben járok, mint te.. maga... – dadogtam.
– Szerintem... tegeződjünk... végtére is nem lehet nagy korkülönbség köztünk – adta meg az esélyt Réka és ennek még inkább megörültem. Remegő kézzel tettem le magam mellé a könyvet. Eddig egy nő sem váltott ki nálam ilyesmit és tudtam, hogy ez nem lehet véletlen.
– A barátnőm másfél éve dobott, mert megismerkedett egy másik pasival. És ahogy az lenni szokott olyannyira kijöttek, hogy a házasság sem volt akadály számukra, amit csak tegnap tudtam meg egy közös ismerősünktől, aki Londonból tért haza, hogy részt vegyen a jeles alkalmon – vallottam be minden feszengés nélkül. Erika meglepő arcán elmosolyodtam. – Miért ment el az esküvőre?
– Én csak... – sóhajtott fel Réka, majd ujjait tördelve nézett ki az ablakon. Arca ismét szomorúvá vált és eldöntöttem, hogy valahogy megpróbálom feledtetni vele ezt a szörnyű napot. – … azt hittem, ha meglát, akkor meggondolja magát. De egy év alatt sem gondolta meg magát, nemhogy az esküvője napján. Furcsa volt őket látni, amikor tudom jól, hogy nekem kellett volna ott lennem, de...
– De úgy érzed az életed másmilyen lett volna, ha az ő oldalán álltál volna abban a pillanatban – helyesbítettem.
– Valami ilyesmi – hajtotta le fejét, majd kézfejével ismét eltörölt egy könnycseppet. – Azért is gondoltam másképp, mert Dávid elküldte a meghívót. Most már tudom miért.
– Nem elég, hogy összetörte a szíved még ezzel is tetézte – szorítottam ökölbe a kezem, de ekkor valami furcsa gondolat ötlött eszembe. Dávid. Amikor értesültem barátnőm esküvőjéről, elolvastam a reggeli újság esküvői rovatát és csak az ő esküvőjéről írtak és... Dávid. Ez a név szerepelt Meli neve mellett. Az nem lehet vagy mégis?
Pár percig némán
figyeltem Rékát, aki hallgatásba burkolózott az előbbi
megjegyzésemet hallva. Vajon, ha elmondom, amire rájöttem, mit
tesz? Kimegy és soha többé nem látom? Mit tenne, ha tudná, hogy
a volt pasija az én barátnőmet vette el? Miért érzem úgy, hogy
nem mondhatom el neki? Kétségek gyötörtek és lázasan
gondolkoztam mit tehetnék ez ügyben. Réka szenved. Én már
valamelyest túlléptem a Melivel való szakításom óta, de Rékában
mély nyomokat hagyott Dávid. Mégis hogy történhetett ez meg?
Miért azzal a nővel kellett találkoznom, akinek a volt pasija az
én volt barátnőmmel kötött házasságot? Mindenféle gondolat
járt a fejemben, köztük az is, amit sosem tettem meg és nem is
értettem magam miért gondolok én ilyesmire. Miért csábítsam el
Rékát? Csak azért, hogy később beszámolhassak róla a
barátaimnak, akik azonmód Melinek is elmondanák? Tudatni akarnám
Dáviddal, hogy amit tett ő és Meli ugyanazt megkapják csak egy
kicsit másképp? Nem! Réka nem érdemli meg az ilyet! És én sem
tudnék úgy együtt lenni valakivel, hogy közben azon tépelődöm
vajon mit gondolna róla a volt barátnőm.
– Az a könyv igen
régi lehet vagy túl sokat olvastad? – szólalt meg a kínos
csend után Réka. Egy pillanatra kibillentem a saját gondolataim
árnyékából, majd a könyvre sandítottam, amit még Meli adott
nekem az első közös karácsonyunkra. Akkor csak egyszer olvastam
el és nem igazán tetszett, mert a szereplőt elhagyta a szerelme
és hiába próbálta más nők társaságát élvezni, nem tudott
felejteni és később öngyilkos lett. Miután Meli elhagyott a
könyvet több tucatszor olvastam el, a lapok néhol elszakadtak,
valamelyiket még egy kávéfolt is díszíti.– A múltam egy olyan része, amit még nem dobtam ki – jegyeztem meg keserűen és Réka bizonyára rögtön rájött, hogy miről is beszélek.
– Ezek szerint még te sem felejtetted el őt – válaszolt halkan Réka és egymásra néztünk. – Valamit el kell mondanom.
Érdeklődve néztem rá.
Réka meglepő dolgot kezdett el mesélni nekem. Miután megtudta,
hogy ki Dávid újdonsült barátnője a közösségi oldalon
felkutatta az adatlapját és alaposan átnézte. Réka maga sem
gondolta, de mialatt beszélgettünk valahogy ismerősnek tűntem
számára és végül rájött, hogy egy közös képen szerepeltem
Melivel. Azt a képet végül törölte az adatlapjáról. Így már
én is elmondtam neki, hogy sejtésem lett arról a beszélgetésünk
alatt, hogy Dávid – akinek nevét az újságban olvastam – az a
férfi, akivel Réka egykor együtt volt, de azt nem árultam el neki
miket gondoltam utána. Hirtelen Réka elnevette magát és nekem is
jókedvem lett ettől. Rékának most a nevetés adta a szemeibe
toluló könnyeket.
Egyikünk sem értette
miért sikerült így az életünk ezen szakasza, de mindketten
örültünk neki, hogy vége lett és valami újba kezdhetünk. Az
utazás utolsó percében is egymást hallgattuk, de már nem csak az
elmúlt szerelmeinkről beszéltünk, hanem saját magunkról, arról
mit szeretnénk elérni az életben és hová akarunk eljutni.
Mire leszálltunk a
vonatról a Nap már a horizontot érintette. A friss levegő a
közelben húzódó Balaton vizének illatával keveredett. Ahogy
egymásra néztünk Réka szomorúságát már nem láttam, de én
éreztem a saját szorongásom. Réka értelmes, gyengéd és humoros
teremtés, akiről már most tudni véltem, hogy számomra nemcsak
barátként lenne fontos. De tudtam, hogy ez most nem lehetséges.
Réka még talán sokáig Dávidért fog sírni és én nem akarom
felzaklatni azzal, hogy együtt is megpróbálhatjuk a felejtés
útján elindulni.
Ahogy elnéztem Márk
kedves, megértő tekintetét lelkem sóhaját hallottam végig. Márk
nem tolakodott, még ha egyszer-kétszer olyan pontot érintett,
amivel a szívemet szúrta. Furcsa, de arra gondoltam miután már
felszabadultabban beszéltünk egymással, hogy bárcsak hamarabb
ismertem volna és bárcsak tovább tartana ez az egész, ami
elkezdődött. Valahogy lelkem legmélyén éreztem, hogy a mi
kialakult kapcsolatunk nem itt ér véget. És reméltem, hogy amint
túl leszek a Dávidon, Márk még mindig szabad lesz és talán ő
elfogad olyannak, amilyen vagyok. De félek reménykedni vele
kapcsolatban.
Miután elköszöntünk
egymástól, Réka taxiba ült, én viszont a könyvemmel és a
táskámmal a kezemben elindultam a családi nyaraló felé, amely
közel helyezkedett el a Balatonhoz. Minduntalan Réka járt a
fejemben. Nem ismertem Dávidot, de ismertem Melit. Ha Dávid olyan,
mint ahogy azt gondolom, akkor megérdemlik egymást Melivel. A
Melivel eltöltött évek elködösítettek, nem vettem észre, hogy
akivel élek nem úgy szeret, csak a látszat volt csupán. Miután a
köd elpárolgott, úgy én is visszatértem önmagamhoz.
Letekintettem a kezemben lévő könyvre, fanyar mosollyal vetettem
búcsút neki, és amint kidobtam a legközelebbi szemetesbe már
mentem is tovább az úton. Már ekkor tudni véltem, hogy Rékára
érdemes várni és mindent meg fogok tenni, hogy mi együtt
lehessünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése