Egy
hópehely élete címmel írtam egy kis történetet. Nagyon szépen köszönöm
Szattinak, hogy az én történetemet is díjazta. Örülök neki, hisz ez az
egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.
Üdv: Christin Dor
Régóta
vártam ama pillanatot, amikor megpillantom azt az aprócska
fénysugarat, mely alagútként csalogat a külvilágba. Amely egyre
csak növekszik, szélesedik, közelebb kerül... s végül apró
társaimmal együtt egy pillanatig lebegünk a végtelenben. Még
utoljára visszanéztem Felhőanyánkra, aki eddig vigyázta kicsiny
létünk, most pedig szabadjára engedett, hogy megismerjük az
általunk még oly ismeretlen világot.
A
lebegés megszűnt létezni. Lassan elindultam lefelé a társaimmal
együtt, akik szintén boldogan keringőztek a szélben.
Éreztem,
ahogy a szél irányítani akar s én hagytam, miközben körbe-körbe
forogtam, tekintetemet végighordozva a távoli felhőkön át a
csupasz messzeségig. Kíváncsi lettem mi lesz, ha leérek...
egyáltalán mikor érek le?
Amikor
letekintettem magam alatt egy ideig csak ürességet láttam, majd
halvány pontok rajzolódtak ki. Kérdőn néztünk egymásra, hisz
sosem láttunk még ilyet odafentről. A szél ekkor hullámzani
kezdett körülöttünk s mindenki elszakadt párjától,
testvéreitől. Nem értettem mi történhetett. Miért távolodok
ennyire tőlük?
Bolyongtam.
Néhol kisebb felhőkbe botlottam s nem győztem elnézést kérni
tőlük, hogy felzavartam szendergő
álmaikból. Végül ismét társaim között leltem magam s
fellélegeztem, hogy nem tévedtem el, nem vagyok egymagam. A szél
most alábbhagyott ugyan, de nem álltunk meg egy pillanatra sem.
Egyre gyorsabban haladtam lefelé, mintha szárnyam születtek volna,
vagy mint akit nagyon vonz valami. Azok a halvány pontok pedig egyre
nagyobbakká váltak. Gyönyörű színbe öltözött valami felé
vettem az utam. Az egész térségben mást se lehetett látni.
Káprázatos fényáradatok különböző motívumokat alkottak, majd
egyenként pislogni kezdtek, mintha csak nekem köszönnének. Én is
feléjük integettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot,
hogy elérjem eme csodás, szikrázó és vidám világot. Furcsa
zajokra lettem figyelmes miközben ereszkedtem egyre lejjebb.
Felhőanyánk
egyszer mesélte nekem s társaimnak, hogy a felhők alatt, ahol
száraz talaj van élnek emberek, akik szeretnek minket kis
pelyheket. S ekkor én magam is megpillantottam három kis emberi
lényt, akik vidáman ugrándoztak a frissen lehullt hóban,
nevetve várták, hogy megannyi hópihe feléjük szálljanak s
beterítsék a földet, melyen végleg megpihentek. Kissé ódzkodtam,
hisz még szerettem volna látni a világot. De azok a kék szemek
nem hagyták, hogy ezt megtegyem. Piros pozsgás arcán apró mosoly
húzódott s felém tartotta kis kezecskéjét. Öröm töltött el,
hogy várnak rám. Hisz mindig is erre vágytam. Erre a
megmagyarázhatatlan érzésre, ami mindvégig bennem élt.
Boldogan
hullottam a finoman puha tenyérbe, mely sokkal melegebb volt, mint
amire számítottam. Már nem éreztem a szél fagyos érintését. A
kicsiny tenyér közelebb vitt azokhoz a ragyogóan kéklő
szempárhoz. Annyira tiszta volt, hogy magamat láttam benne, s
tudtam ez a perc felejthetetlen. Megérte várni erre a napra. Még
ha rövid időre is, de érezhettem létem csodálatos varázsát, s
látni, hogy valaki mosolyogva tekint rám, mint egy régi barátra,
aki hazatért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése