Elő karácsonyi ajándéknak tekinthetem, hogy
nyertem:) Syro története mellett enyém lett a másik, ami nyertesen jött
ki. Nagyon szépen köszönöm Szattinak!!! Itt el lehet olvasni!!!
2012.12.16.
Havas erdő mélyén csilingelő csengő hallatszódik.
Talpam alatt a frissen hullott ropogó hó selyemtakaróként fedi be a tájat.
Körülöttem fagyöngyökkel díszített fenyőfák magasodnak az égig.
Lelkemet megérintve egyre csak hívogat.
Kíváncsi tekintetek követnek engem.
Lépteim nyomán feléledt a természet.
Szívemben melegség s szeretet társul, amint megpillantottam őt.
Egy angyal állt előttem, engem várt énekével.
Felém nyújtotta kezét s én elfogadtam.
Ekkor csillagszórók sziporkáztak fel körülöttünk.
Boldogság költözött eme vidékre s ennek én is a részese lehettem.
Hunyorogva
ébredtem. Kissé kótyagosan, de felültem. Ekkor vettem észre, hogy
körülöttem hófehér táj nyúlik el és örökzöld fenyők magasodnak. Azt
hittem csak álom, de nem az volt. Valójában láttam egy angyalt, pedig én
sosem hittem bennük. Nem hittem a csodákban, de főleg a karácsonyban.
Rájöttem, ha én nem is hittem ezekben a létező dolgokban, ők még igenis
hittek bennem. Nem értem miért érdemeltem ki egy angyal énekét s annak
törődését, de a lelkemet már nem nyomasztotta semmi. Furcsa volt ez az
érzés, amit akkor éreztem utoljára, amikor még kicsi voltam. Akkoriban,
mint minden más gyermek én is hittem s alig vártam, hogy a karácsonnyal
valami új, valami felülmúlhatatlan érkezzen.
De
a gyermekkor hamar elillant az életemből. A boldog pillanatok után
beköszöntöttek a keserű, nyomorúságos napok és az egyre múló évek nem
hozták vissza a régit. Se család, se barátok, nem volt senki, aki
megértett volna, aki magához ölelt volna csak egy percig is, hogy
érezzem nem vagyok egyedül. De hát én sosem voltam egyedül! Ő is velem
volt. Mindvégig. Azaz ember, aki az első perctől fogva szeretett engem,
aki életet adott nekem, aki tudta rólam, hogy jó ember vagyok. Az, hogy
elment olyan volt számomra, mintha a Mennyországból taszítottak volna
ki. A lelkem komorrá vált, a szívem lappangó üresség volt csupán.
Senkinek sem kellettem. Ezért elmenekültem. Menekülni akartam az
élettől. Menekülni akartam a gondok elől. Menekülni olyan messzire, ahol
nincs semmi. Csak az üresség, amelyben régóta éltem. Ezt ismertem.
Ő
mégis ott volt előttem. Megérintett s mintha újjászülettem volna
felébredtem. Az első olyan ébredés, amikor szeretet és béke uralkodott
bennem. Elmosolyodtam, de még mielőtt felkelhettem volna a havas földről
egy kéz érintette meg a vállam és én feltekintettem a nevelőanyámra,
aki csak mosolyogva, szótlanul, könnyektől csillogó szemmel nézett rám. A
másik oldalamon nevelőapám bukkant fel, aki ugyanúgy nézett rám.
Elszöktem előlük. Nem akartam velük élni. Nem tartottam őket a
szüleimnek, hisz a szüleim meghaltak. Senkinél sem maradtam tovább.
Mindig elszöktem. De ők eljöttek értem. Kerestek engem. Szorosan
átöleltek s tudtam butaságot követtem el. Édesanyám meghalt, de még
utoljára arra kért, hogy higgyek a csodákban, a szeretetben és abban,
hogy sosem leszek egyedül. Most már hiszek. Hiszek abban, hogy senki
sincs egyedül. Mindig van valaki egy ember életében, aki vigyáz rá és
szereti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése