2011. december 3., szombat
Nagyon
szépen köszönöm, hogy az én történetem ott lehet az első négyben!!!
Örülök neki és remélem következőleg is hasonló eredményt fogok elérni.
De ha mégsem már az is jó dolog, hogy olvassátok az alkotásaim. Még
egyszer nagyon szépen köszönöm!!! Aki teheti olvassa el a blogban
szereplő történeteket, mert nagyon gyönyörűek!!!
Üdv Christin Dor
A bukás után
A
diadal, amit oly régóta vártam elmaradt. Helyette felperzselt vidék,
megtört lelkek, összeroppant testek s sivár szenvedés tölti be a
bíborvörösben úszó harcteret. A birodalmam, amit apám épített fel, amit
örökül hagyott rám a dögkeselyűk martalékává vált. Most azok, akik
életüket adták e kegyetlenségnek a feledés homályába vész el. A túlélők,
akikben van némi lélek rabláncon halad tovább egy új, de annál zordabb
világba. S köztük vagyok én is.
Én
Warrick Myron, aki mind közül a legjobb s leghatalmasabb egyetlen
sorsdöntő ütközet által letaszítottá vált. Olyanok közé, akiket messzire
elkerültem, s akiket én magam is csak eltaposni kívánt férgeknek
tartottam. Mocskos halandók, akik sosem harcoltak, sosem éltek, sosem
értek el semmit. Szegények, betegek és hitványak.
Harcra
termettem. Születésem óta másra sem neveltek csakhogy a Myron Birodalom
élén állva vezessem seregeim. S mialatt birodalmam határait egyre
bővítettem, addig nemes asszonyok méhébe örököseim fejlődtek tovább.
Küzdöttem, kitöröltem a fájdalmat, ami egy harcos életében ismeretlen
fogalom. Célokat tűztem magam elé, hogy a leghatalmasabb uralkodóvá
válhassak. Életem egyetlen pillanatnak élt, hogy megismerjék a nevem.
Sérüléseim
ellenére s a súlyos bilincsek, amelyek szabadságomat végérvényesen
korlátozták a poros, göröngyös úton próbáltam ugyanaz a kimért,
magabiztos, félelmet keltő vezér maradni, aki mindig is voltam. Azok a
megpróbáltatások, amiket apám mért rám távolinak és alulmaradtnak tűnt
ehhez képest. Az izmaim megfeszültek, a csontjaim minden egyes lépésnél
egyre inkább azt éreztette velem, hogy én magam is csak egy ember
vagyok. Egy jelentéktelen ember, akit megfosztottak rangjától,
vagyonától, otthonától, becsületétől… Becsület. Mily drága egy szó. Mily
elveszett.
Felnéztem.
A horizonthoz közeledett a Nap. Az oly nagy becsben tartott aranyló
fénysugár. Az éltető erő. A fényes korongot beleolvasztottam az
íriszembe, mert tudtam ez az utolsó, hogy láthattam. Amint tömlöcbe
vetetnek mindez csak az elmém egy szegletében él tovább. Ironikus
mosollyal köszöntem el az egykor csodálatosnak hitt, ám rangon alulinak
vélt világtól. Tekintetem elsiklott a ragyogó égitesttől s egy másik
töltötte be hiányát.
Ő,
aki tele élettel, egyszerűséggel s tökéletességgel született e földi
létbe. Egy gyermekien tiszta, nemes szívű, ám mindinkább vonzó, gyönyörű
és bátor nőszemély. Az, akiről mindenki azt hitte, hogy jámbor lélek.
Egy cseléd lánya. Hazugság! Gonosz pillantást vetettem rá, de ő
kitartóan s büszkén nézett vissza rám. Szemében merő fájdalom sugárzott.
Ha megbánásért esedezne, sem tudna már meghatni. Elárult, pedig a
legfinomabb kelmékbe öltöztettem, a legpuhább ágyban fekhetett, királyi
étekkel telíthette hasát, a legédesebb borral hűsíthette magát. Mindez
azért, hogy aztán hátba döfjön. Ha nem lennének a bilincsek s
körülöttünk katonák, már rég a kezeim között lelné halálát.
Mézszőke
haját a lenge szél borzolta. Ajka mozogni kezdett. Szeme könnyben
úszott. Kezei finoman hasára siklott s belém egy új, eddig ismeretlen
erő nyilallt. Értetlenül meredtem rá. Tudni akartam miféle boszorkánnyal
van dolgom. Dühödten ráncigáltam a láncaim, miközben félrelöktem
mindenkit, aki csak az utamban állt. Szememet nem véve le róla feléje
igyekeztem. Láttam rajta a félelmet és az ijedtséget, de most semmi más
nem érdekelt, csak az, hogy elérjem. A következő pillanatban éles
fájdalom hasított a tarkómba és a hátamba. Az utolsó kép mégis az ő
gyönyörű arca volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése