Szavak
alkotta történetek a Pennát a kézbe blogbejegyzéshez írtam egy rövid,
ám szerintem nagyon szép történetet Időtlen szerelem címmel. Az én
történetem mellett találhatóak még nagyszerű művek: Tom Sawyer -
Következmények, Sofy - Vérző színek, Botos Péter - A Halálkirálynő és
Dorothy Large - Csak egy kívánság. Sajnos egy kicsit későn vettem észre a
dolgot, mert mostanában alig van időm a blogolásra, ha mégis, akkor
csak pár kattintás és már lépek is. Olvassátok el a történeteket, mert
szerintem nagyon jók lettek!!! Mindenkinek kellemes hétvégét kívánok!!!
Christin Dor
2013.07.11.
Cím: Időtlen szerelem
2013.07.11.
Cím: Időtlen szerelem
Helyszín: tópart
Tárgyak: gyűrű, hegedű, hárfa, hamu
Érzelmek és fogalmak: szerelem, búcsúzás
Zene: Bach/Gounod - Ave Maria (Harp & Violin)
Harminc éve annak, hogy Románnal megismerkedtem, pontosan itt, ezen a szent helyen. A Holdfény tópart akkor is ugyanolyan csodás helynek számított, mint most így sok-sok év eltelte után. Román középkorú volt és híres hegedűművész. Az egyetlen, amit mindig hordott magával az a hegedűje. Én magam hárfáztam, de az igazi zenét Román által ismertem és szerettem meg. Ő sajátosan játszott. Amikor először hallottam őt zenélni a szívem és a lelkem egyé vált. A szellő, a madarak és a tó vize fodrozódása egyé vált az ő zenéjével. Román nem sokat beszélt, mindent még az érzéseit is a zenével fejezett ki. Még velem sem akart szóba állni. Mivel másképp nem tudtam volna a közelébe férkőzni, úgy döntöttem, hogy a saját zenémmel veszem rá, hogy így tegyen. A hárfámmal kiültem egy nap a tópart közelébe és játszani kezdtem rajta. Nem kellett sok idő, hogy Román felfigyeljen rám és amint ez megtörtént ő bekapcsolódott és együtt játszottunk tovább, míg a Nap eltűnt lassan a horizonton. Ekkor jött oda Román hozzám és ettől a naptól kezdve az életünk összefonódott, ahogy az égiek megírták. Boldogok voltunk annak ellenére, hogy sosem született gyermekünk. Boldogok voltunk, mert egymásra találtunk. Boldogok voltunk, amit együtt teremtettünk a zenével. Román öt év hosszú együttlét után egy csodálatos gyűrűvel ajándékozott meg, de tudtam, hogy házasságról szó sem lehet, hisz az felért volna a szabadság elzárásával. Román mindig is szabad lélek volt és ezt akkor sem vettem volna el tőle, ha ettől függött volna a közös jövőnk. A gyűrű mindkettőnk számára jelentette az egymáshoz tartozást. Román mindig figyelmes volt, sosem felejtette el az ünnepeket és amilyen jó zenésznek bizonyult ugyanolyan jó szakács volt. Karácsony vagy születésnap neki nem jelentett gondot. Szerettem, ahogy gondoskodik rólam és azokról, akik fontosak számára. Román a legszentebb dolgot a megismerkedésünk napját tartotta a legfontosabbnak, ilyenkor mindig kiültünk a tópartra és amíg a Nap le nem nyugodott addig a muzsika töltötte be a környéket. A szomszédaink, akik a közelben éltek imádták a muzsikáinkat. Románt mindig is szerették, de nem egy fellépést utasított vissza a közeli kisváros színházából és a nagyobb városokból is, amit sosem értettem és hiába szerettem volna tudni, Román nem volt hajlandó elárulni. Kíváncsiságom hajthatatlanságba fulladt. Mégis mikor felkutattam Román titkát a végén úgy éreztem nem kellett volna. Román nem véletlenül került a Holdfény tópart közelébe. Felejteni akart. Román házas volt. Gyönyörű felesége szintén hegedűművész volt, de nem olyan sikeres, mint Román. A szerelmet felváltotta a féltékenység és végül az asszony halálához vezetett, amit Román nem tudott feldolgozni. Mikor rákérdeztem Románnál feleségéről, elutasító volt és inkább elment, mintsem szembenézzen a múlttal. Nem tudtam mi fáj jobban: Román eltitkolt múltja, az elutasítása, vagy az, hogy nem tudtam kit szeret, engem vagy halott feleségét. Mindezeket később Román mondta el nekem levél formájában, amit a halála után kaptam meg. Román miután elment nemsokkal később autóbalesetben halt meg. Semmi esélye nem volt a túlélésre. Csak a hamva maradt meg nekem és az a levél, melyben szerelméről írt, ami nem volt más, mint a zene. A zene ölte meg a feleségét és végül őt is. A balesetben egyedül a hegedű volt az, ami épségben megmaradt. A hamvakkal együtt azt is hazahoztam. Tudtam, hogy Román továbbél a hegedűjében, de évek teltek el, amíg ezt egyáltalán fel tudtam fogni. Most csak a hárfa szól, a hangja messze száll, de én hallom Román fenséges dallamát. Ott cseng a fülemben, beleborzong a szívem. Román szeretett a maga módján. Én a mai napig szeretem őt, s még ha tudom is, hogy már csak a hegedűje az, ami összeköt vele, sosem fogom őt elfelejteni. Mégis úgy döntöttem ideje búcsút venni tőle. Román szabad volt, nem tehetem meg, hogy bezárom őt. Amint a hárfán az utolsó hang is elhalkult felálltam a helyemről, a hamvakat tartó urnát a kezembe fogtam és hagytam, hogy a szél felkapja és messzire elvigye. Ezután lassan elindultam, hátra sem néztem, de még így is éreztem, hogy Román ott hegedül a tópart mellett.
Zene: Bach/Gounod - Ave Maria (Harp & Violin)
Harminc éve annak, hogy Románnal megismerkedtem, pontosan itt, ezen a szent helyen. A Holdfény tópart akkor is ugyanolyan csodás helynek számított, mint most így sok-sok év eltelte után. Román középkorú volt és híres hegedűművész. Az egyetlen, amit mindig hordott magával az a hegedűje. Én magam hárfáztam, de az igazi zenét Román által ismertem és szerettem meg. Ő sajátosan játszott. Amikor először hallottam őt zenélni a szívem és a lelkem egyé vált. A szellő, a madarak és a tó vize fodrozódása egyé vált az ő zenéjével. Román nem sokat beszélt, mindent még az érzéseit is a zenével fejezett ki. Még velem sem akart szóba állni. Mivel másképp nem tudtam volna a közelébe férkőzni, úgy döntöttem, hogy a saját zenémmel veszem rá, hogy így tegyen. A hárfámmal kiültem egy nap a tópart közelébe és játszani kezdtem rajta. Nem kellett sok idő, hogy Román felfigyeljen rám és amint ez megtörtént ő bekapcsolódott és együtt játszottunk tovább, míg a Nap eltűnt lassan a horizonton. Ekkor jött oda Román hozzám és ettől a naptól kezdve az életünk összefonódott, ahogy az égiek megírták. Boldogok voltunk annak ellenére, hogy sosem született gyermekünk. Boldogok voltunk, mert egymásra találtunk. Boldogok voltunk, amit együtt teremtettünk a zenével. Román öt év hosszú együttlét után egy csodálatos gyűrűvel ajándékozott meg, de tudtam, hogy házasságról szó sem lehet, hisz az felért volna a szabadság elzárásával. Román mindig is szabad lélek volt és ezt akkor sem vettem volna el tőle, ha ettől függött volna a közös jövőnk. A gyűrű mindkettőnk számára jelentette az egymáshoz tartozást. Román mindig figyelmes volt, sosem felejtette el az ünnepeket és amilyen jó zenésznek bizonyult ugyanolyan jó szakács volt. Karácsony vagy születésnap neki nem jelentett gondot. Szerettem, ahogy gondoskodik rólam és azokról, akik fontosak számára. Román a legszentebb dolgot a megismerkedésünk napját tartotta a legfontosabbnak, ilyenkor mindig kiültünk a tópartra és amíg a Nap le nem nyugodott addig a muzsika töltötte be a környéket. A szomszédaink, akik a közelben éltek imádták a muzsikáinkat. Románt mindig is szerették, de nem egy fellépést utasított vissza a közeli kisváros színházából és a nagyobb városokból is, amit sosem értettem és hiába szerettem volna tudni, Román nem volt hajlandó elárulni. Kíváncsiságom hajthatatlanságba fulladt. Mégis mikor felkutattam Román titkát a végén úgy éreztem nem kellett volna. Román nem véletlenül került a Holdfény tópart közelébe. Felejteni akart. Román házas volt. Gyönyörű felesége szintén hegedűművész volt, de nem olyan sikeres, mint Román. A szerelmet felváltotta a féltékenység és végül az asszony halálához vezetett, amit Román nem tudott feldolgozni. Mikor rákérdeztem Románnál feleségéről, elutasító volt és inkább elment, mintsem szembenézzen a múlttal. Nem tudtam mi fáj jobban: Román eltitkolt múltja, az elutasítása, vagy az, hogy nem tudtam kit szeret, engem vagy halott feleségét. Mindezeket később Román mondta el nekem levél formájában, amit a halála után kaptam meg. Román miután elment nemsokkal később autóbalesetben halt meg. Semmi esélye nem volt a túlélésre. Csak a hamva maradt meg nekem és az a levél, melyben szerelméről írt, ami nem volt más, mint a zene. A zene ölte meg a feleségét és végül őt is. A balesetben egyedül a hegedű volt az, ami épségben megmaradt. A hamvakkal együtt azt is hazahoztam. Tudtam, hogy Román továbbél a hegedűjében, de évek teltek el, amíg ezt egyáltalán fel tudtam fogni. Most csak a hárfa szól, a hangja messze száll, de én hallom Román fenséges dallamát. Ott cseng a fülemben, beleborzong a szívem. Román szeretett a maga módján. Én a mai napig szeretem őt, s még ha tudom is, hogy már csak a hegedűje az, ami összeköt vele, sosem fogom őt elfelejteni. Mégis úgy döntöttem ideje búcsút venni tőle. Román szabad volt, nem tehetem meg, hogy bezárom őt. Amint a hárfán az utolsó hang is elhalkult felálltam a helyemről, a hamvakat tartó urnát a kezembe fogtam és hagytam, hogy a szél felkapja és messzire elvigye. Ezután lassan elindultam, hátra sem néztem, de még így is éreztem, hogy Román ott hegedül a tópart mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése