Gyakorlati feladat
3. kategória
Christin Dor
Cím: Végső
búcsú
Helyszín:
kilátó
Kulcsszó:
gyertyaláng
Történés:
búcsúzás
Zene: Not Alone – RED (ezt külön ideírtam, mert amikor írtam, ezt hallgattam)
Szereplők:
Kristóf
Lorina
TÖRTÉNET:
A ma reggeli
szürkületben kitekintettem a hálószobám ablakán a kinti zord időre. Sűrűn esett
az eső, már két napja megállás nélkül, mára viszont a szél is felerősödött.
Kezemben a reggeli forró fekete kávéval álltam sötétkék szabadidőnadrágban és
sötétszürke pólóban, reggeli futásra készen. Igen, meglehetősen furcsa szokásom
volt, hogy még akkor is futni akartam, ha hideg van, vagy ha havazik, esetleg
akkora vihar van, ami még a fákat is kicsavarhatja a helyéről. Belekortyolva a
kávéba elidőztem az ablaküvegen végigfolyó esőcseppeken, s valami arra
késztetett, hogy most már ideje lenne elindulnom. A karórámra pillantottam, reggel
fél hat. Kicsit se kelek korán, főleg szombaton. Megittam a kávém, a csészét a
szokásos helyére tettem, a széles ablakpárkányra, ahol a zenelejátszóm is volt,
amit magamhoz véve egyenesen kimentem a szobából, mialatt magamra vettem a
sötétkék szabadidő felsőm. Lefutottam a lépcsőn, miközben a fülhallgatót
behelyeztem a fülembe, majd amint kiértem az utcára máris megcsapott a szél erőteljes
csapása, a hideg esőcseppekkel együtt, melyek a zene ritmusára kopogtak rajtam.
Az utca komor
hangulatot árasztott. Az utcai világítás gyér volt, de még nem kapcsolták le.
Néhol a házak ablakaiból kiszűrődött a lámpafény. Néhány kutya csaholással tudatta
velem, hogy ők is éberek, és ha csak megközelítem a kerítésüket, végem.
Végigfutottam a félköríves útszakaszon, majd ráfordultam a kocogni és futni
vágyók részére kialakított parkosított helyre. Másfél óráig csak köröztem, majd
fogtam magam és továbbindultam a csendes utcákon haladva.
Egy-két
emberrel találkoztam csupán, akik szívélyesen köszöntöttek a korai reggelen, de
arcukra a kérdőjel is felvillant, „mit keresek ilyenkor én erre” címszóval, és
„miért futok ebben a vészidőben”. Tulajdonképp már megszoktam, hisz mióta
visszaköltöztem a szüleim házába – akik sajnos már nem élnek –, minden szombat
és vasárnap reggelem így zajlik. Hétköznap a munkám – építészmérnök –
lefoglalja azt a maradék időmet is, amit edzéssel tölthetnék, így apám műhelyét
át is rendeztem edzőteremmé, amely a garázs mellett helyezkedett el, remélve,
hogy valamikor is hasznát veszem. Utoljára fél évvel ezelőtt.
Egy
pillanatra megálltam a város határában. Az út kétfelé oszlott. Az egyik a
városhoz visszavezető, a másik viszont a közeli kb. 600 m magas hegy felé vitt,
azon is túl egy régi kilátóhoz, amit már hosszú ideje nem használnak, még a
turistáknak is tilos arra menni. A hegy felé vezető utat választottam, ami
félig-meddig töredezett aszfalt volt, amit felváltott a letaposott fű, moha és
helyenként kövek alkotta útszakasz. Az ösvény vége felé kezdett csúszós lenni a
cipőtalpam alatt, így óvatosan tettem meg az út további részét, és végül
tudtam, hogy megérkeztem, amint megpillantottam a kövekkel és fából kirakott
járdát, mely egyenesen egy rozoga, félig korlátok nélküli lépcsősorhoz vezetett.
A kilátót kövekből
építették fel, helyenként megerősítették, de már azokat se ártott volna
megerősíteni, a teteje viszont fából készült, amely a legtöbb helyen lyukas
volt, az idő alaposan megtépázta az elmúlt pár évben. Utoljára akkor voltam
itt, mikor egyetemre készültem Amerikába, annak már tíz éve. Sok minden történt
akkor. Lezártam egy kapcsolatot, amit akkor és úgy dühből tettem, mert a lány,
akit szerettem, megcsalt.
Lorina egy
évvel volt fiatalabb nálam, suliba pedig alattam járt egy évvel. Három éve
jártunk, boldogok voltunk, imádtuk egymást, mindig számíthattunk egymásra. A
kilátónál ismerkedtünk meg, pedig mindketten ugyanabban az iskolában tanultunk,
majd ugyanabba a gimnáziumba jelentkeztünk, de más-más osztályba kerültünk.
Mégis csak a gimnáziumi évek alatt tudatosult bennünk, hogy vagyunk, létezünk.
A kilátó volt a kedvenc helyünk, az évfordulókat is itt ünnepeltük. Amikor
pályát választottam, Lorina megértően fogadta a döntésem, és akkor még úgy
volt, hogy ő is, amint leérettségizik, utánam jön Amerikába, mert ő is ott
tervezett továbbtanulni, azt az egy évet pedig külön tudjuk tölteni, mégha
nehezen is. Lorinával csak terveztünk és terveztünk, míg egy éjszaka alatt
minden romba dőlt.
Lorina nem
volt az a bulizós fajta, ha ment is, nem egyedül, a barátnői társaságában
töltötte az időt, de legtovább is csak hajnali két óráig maradt. Még akkor
éjjel küldtek nekem egy videót a mobilomra, amelyen egy lányt láttam csókolózni
egy sráccal. Hosszú, sötétbarna, egyenes haj, a megszokott farmerkabát, aminek
hátán csillámokkal teleszórt színes strasszkövekkel kirakott felirat volt
látható: Love, K+L, azaz
Kristóf+Lorina. Azonnal felismertem a farmerkabátot, hisz Lorina szeretett
ruhákat tervezni és varrni, sosem volt egyforma ruhája senkivel, a
farmerkabátot akkor csinálta, amikor már egy éve jártunk. Akkor hiába is
hívtam, nem vette fel a telefont. Átmentem hozzá, de senki nem volt otthon. A
szülei elváltak, az apjával élt, az anyja valahol a fővárosban lakott, testvére
nem volt, de egyikőjüket sem tudtam elérni. A barátnői mind szabadkoztak, hogy
Lorina nem tett semmit, hogy hülye tréfa volt csupán, de nem érdekelt sem az ő
magyarázatuk, sem a srácé, akivel amint találkoztam az utcán összebalhéztunk. A
következő héten Lorina nem is jelent meg a suliban, ám szombaton küldött egy
üzenetet, hogy szeretne velem beszélni a kilátónál. Nem mentem el és nem is
írtam.
Az érettségit
lezárva arra vártam, mikor lesz hír a felvételiről, mert már nagyon vártam,
hogy elmehessek Amerikába, pedig a gondolat, hogy mindezt Lorina nélkül teszem,
alaposan kikészített. Július végén értesültem arról, hogy felvettek az amerikai
egyetemre, így azon voltam, hogy a legfontosabb dolgokat elcsomagoljam, és ki
se nyissam a bőröndöm, amíg oda nem érek. A szüleim mindeközben tanácstalanok
voltak velem és Lorinával kapcsolatban. Egyikük sem tudott volna segíteni, nem
is akartam. Végül augusztus 15-én kaptam egy újabb üzenetet Lorinától,
ugyanazt, mint azelőtt is. Pont akkor, amikor Budapest felé kellene utaznom.
Mégis úgy döntöttem, hogy a kilátóhoz megyek.
Lorina ott
várt, hosszú, mályva színű kardigánba, sötét színű farmerben, látszott rajta,
hogy ideges, az arca hamuszürke, a szeme alatt sötét karikák, mint aki nem
aludt egy percet sem, a haja csapzott volt, hátul hiába fogta össze, kusza
hajszálak vágtak be az arcába.
– Gyorsan
mondd, mert nem érek rá! – szóltam oda minden köszönés nélkül.
– Csak
hallgass meg, tudom, hogy hamarosan elmész – válaszolt remegve. Nem válaszoltam
semmit, csak türelmetlenül néztem az órámra, amit sajnos tőle kaptam egyszer
szülinapomra, de nem volt szívem eldobni azt. – Tudom, hogy kaptál valamiféle
videót a mobilodra, de hidd el, hogy nem én vagyok rajta. Nem csókolóztam azzal
a fiúval, azt se tudom, hogy hívták. Már tizenegy körül elmentem a buliról,
csak Kata és Janka maradt ott. A farmerkabátom ott maradt…
– Most
komolyan el kellene hinnem ezt a sok marhaságot??? – ordítottam a képébe.
– Nem
jelentkeztél, pedig nem egyszer küldtem neked üzenetet – köhögött fel. –
Hívtalak, de vagy kinyomtál, vagy már be se kapcsoltad a mobilod.
– Talán, mert
el voltam foglalva az érettségivel és azzal, hogy elfelejtselek téged! –
kiáltottam haraggal. Lorina szeme könnybe lábadt, de nem foglalkoztam vele.
Engem is bántott, hogy átvágtak, hogy megbántottak, és hogy megcsaltak. Mégis ő
sír és könyörög.
– Tudom, hogy
nem hiszel nekem, mert ha hinnél nekem, akkor nem így beszélnél – válaszolt kis
hallgatás után, miközben letörölte az arcáról a könnyeket. – Tudom, hogy jól
sikerült az érettségid, és azt, hogy felvettek az amerikai egyetemre. Örülök.
– Örülsz –
tártam szét a karom. – Én is. Én meg azért örülök, mert rá kellett jönnöm, hogy
a barátnőm megcsal.
– Akkor hidd
ezt! – nézett a szemembe. – És menj!
– Még te
küldesz el? – mentem közelebb hozzá. Ő hátrálni szeretett volna, de akkor
megfogtam a karját és felszisszent. – Még te akarsz elküldeni engem? Miféle
ember vagy te? Megbíztam benned. Szerettelek és sajnos most is így érzek
irántad. Ha vissza is jövök Amerikából, remélem, túljutok rajtad. De ha jobban
belegondolok, te hamarabb túljutsz majd rajtam.
Lorina minden
erejéből felpofozott. A csattanás csengett a fülemben. Soha nem ütött meg, én
sem őt, és nem is akartam. Mindketten csendben figyeltük a másikat. Lorina szeme
ismét könnybe lábadt, de minden szó nélkül otthagytam őt.
Annyit tudtam
meg róla, hogy elköltözött a fővárosba nem sokkal a szakításunkat követően.
Egyik barátjával sem tartotta a kapcsolatot. Minden közösségi oldalát törölte.
A telefonszámát lecserélhette, mert a régi barátnői sem érték el a régi számán.
Amerikába
érve az első két évem úgy telt, hogy csak a tanulásra koncentráltam. Nem tudtam
őt feledni. Fájt, amit velem tett. Aztán megismerkedtem egy lánnyal Nicole-lal,
aki kedves, őszinte, de túlságosan harsány életet élt. Fél évig jártunk, utána
szakítottam vele. Nem tetszett neki, de nem érdekelt. Másfél évig egyedül
éltem, majd az új barátaim révén megismerkedtem egy másik lánnyal, Julie-val
is, aki fotográfiát tanult, lelkes művész. Egy évig jártunk, de ő sem bírta ki
megcsalás nélkül, így derült ki róla, hogy az egyik tanárával is folyamatosan
kavart, amíg velem volt. Aztán egy-két futókaland után megismerkedtem egy
stylisttal, Wanda-val. Vele sem volt tökéletes, így három hónap után lazán elengedtem.
Mindeközben
hírt kaptam arról, hogy a szüleim meghaltak autóbalesetben, így otthagyva az
egyetem utolsó évét, visszatértem a szülővárosomba. Az eltelt években egy-két
szomszédot leszámítva minden maradt a régiben. A régi ismerősök közül csak néhányan
maradtak a városban, de azok egyszer sem hozták szóba Lorinát, akinek az apja
négy évvel ezelőtt eladta a hatalmas kertes, családi házukat, amelyben sokáig
éltek, és most egy négy gyerekes család él ott. Kata férjhez ment, két kislány
édesanyja. Janka kétszer elvált, egy ideig még biztos nem akar gyereket. A
srác, akivel Lorina megcsalt, két nőt is teherbe ejtett, majd elköltözött a
városból, egyenesen Budapestre. Valahol mélyen reméltem, hogy nem Lorina miatt,
de mivel senki nem tudta mi van vele, így én magam sem akartam tudni róla. A
temetés után egy hónappal visszatértem Amerikába és befejeztem a
tanulmányaimat, sőt el kezdtem dolgozni egy menő vállalatnál, de már akkor
tudni véltem, hogy saját céget akarok létrehozni.
Budapestre
költöztem, hogy beindítsam a vállalkozásom. Az első évben annyi megrendelésem
lett, hogy gőzerővel folytak a munkálatok, de nem bántam. Kialakítottam a saját
ritmusomat. Dolgoztam, haverokkal buliztam, ismerkedtem, új kapcsolatokat
teremtettem, s közben gondolatban újabbnál újabb épületeket terveztem.
Besöpörtem néhány elismerést, a vállalat bővült, a bevétel megtriplázódott, de
nem éreztem magam teljesnek. Amikor már végleg úgy éreztem, hogy minden erőm
kivándorol a testemből, csak azt hittem újabb küldetés kell, így könyveket
bújtam, képeket vizslattam, járattam az agyam, amikor is felleltem egy képes
könyvet Magyarország legszebb kilátói
címmel. Nem volt benne a szülővárosomé, így hamar gyorsan a neten kerestem rá.
Csak egy-két tőmondat volt róla, semmi több: mikor épült, kik építették és
milyen céllal. Néhány légi felvétel és ennyi. A legutolsó is kb. 6 évvel
ezelőtt készült. Furán éreztem magam akkor. A szüleim imádtak ott élni.
Szerették a kilátót is. Főleg azért, mert apám ott kérte meg anyám kezét. Én
meg ott szakítottam az egyetlen lánnyal, akit még mindig szeretek.
Hallottam a
saját nevetésem, majd szomorúan néztem végig a kilátón. Még az esőben is
pompázatos építménynek számított. Legalábbis nekem az volt. Épp vissza akartam
fordulni, amikor megpillantottam a kilátón egy női alakot. Hunyorogva néztem a
körvonalát, de túl messze volt, hogy ismerősnek tudjam. Egyáltalán nem
értettem, hogy mit kereshet itt valaki ebben az időben, főleg a lezárt kilátón,
ahová a belépést tiltó táblák vagy négy féle nyelven íródtak, és mind arra
kérik a túrázókat, hogy ne közelítsék meg az építményt, mert veszélyes. Ennek
ellenére valaki megszegte a tilalmat.
Valami nem
hagyott nyugodni és a kilátó felé vettem az utam. A lépcsőn óvatosan mentem
felfelé, néhol eléggé instabilnak véltem, csak reméltem, hogy nem zuhanok le és
töröm össze magam, vagy halok meg azért, mert vagyok olyan ostoba és kíváncsi,
hogy tudni akarom ki az, aki titokban feljön ide. Ahogy felértem, hamar gyorsan
felmértem az állapotokat. Siralmas. Ám a tekintetem megpihent a női alakon, aki
háttal állt nekem és csak nézett a messzeségbe, ahol a dimbes-dombos lejtőn
lévő erdő terült el. Sötétkék, koptatott, hosszú, térdig érő, szűkített
farmerkabát volt rajta, sötétkék farmernadrág, mely által azonnal látni véltem,
hogy mennyire vékony. A fején grafitszürke színű fejkendő, mely teljes
mértékben eltakarta a haját. A fal mellett ott volt a szürke színű esernyője.
Bizonyára számított a rossz időjárásra.
– Ugye tudja,
hogy nem szabadna ide kijönnie? – szóltam minden köszönés és bemutatkozás
nélkül. A nő háta megmerevedett, mintha nem várta volna, hogy valaki
lebuktatja.
– Igen, tudom
– válaszolt halk hangon, mire most én fagytam le. A nő megfordult, és a térdem
kissé megrogyott, de hamar összeszedtem magam, csak épp még mindig nem akartam
elhinni.
– Lorina? –
kérdeztem hitetlenkedve.
– Szia –
tárta szét a karját, de nem vette le rólam a tekintetét, mely sötétzölden
ragyogtak. Az arca megváltozott, soványabb lett, az ajka vékony íve
megremegett. Halvány fekete szempillaspirál és szemhéjtus volt rajta, semmi
púder. A szemöldöke is feketére volt kiszínezve. – Azt hittem, Budapesten élsz.
– Már egy
ideje nem – válaszoltam röviden. Nem tudtam mit reagálni. Azt, hogy őt látom
magam előtt előhozták bennem az emlékeket, de nem akartam elmenekülni, mint
akkor. – És te?
– Gondoltam…
elnézek errefelé – vont vállat, majd a repedezett padlót bámulta.
– Kissé
rozoga lett, elhanyagolták – néztem megint körbe. Lorina nem válaszolt, csak
elnézett a város felé, majd az órájára pillantott, miközben nagyot sóhajtott. –
Miért jöttél ide?
– Csak úgy –
húzta mosolyra a száját, majd megfordult, mintha ennyivel el akarná intézni a
beszélgetésünket. Miközben ő a tájat kémlelte, én közelebb mentem és nekidőltem
a nedves kőfalnak. – Csendesebb lett, mint amire emlékeztem.
– Mivel nem
jöhetnek ide az emberek – taglaltam komoran. Egy ideig csak álltunk és néztünk
némán a semmibe. Vajon ennek így kellett
történnie? Újra kellett találkoznunk azok után, ami történt?
– Miért
költöztél vissza? Budapest így elég messze van – szólalt meg ismét, de nem
nézett felém.
– Először úgy
volt, hogy eladom a szüleim házát, de aztán… – sóhajtottam, majd folytattam. –
Hiányzott a szülővárosom, és itt nincs akkora nyüzsgés.
Lorina
halványan elmosolyodott, szeme mégis tele volt szomorúsággal. Elnéztem az
arcát. A szeme alatt halvány karikák árulkodtak arról, hogy talán nem alszik
rendesen. Pedig mindig kipihent volt, sosem láttam őt fáradtnak, letörtnek.
– Találkoztam
Jankával és Katával – váltottam témát, mert szerettem volna még hallani Lorina
hangját.
– Ők még itt
élnek? – érdeklődött. Elmondtam, hogy Kata férjhez ment, két kislány édesanyja.
Janka kétszer elvált, de még nincs gyereke. – Hm. És a többiek?
– Sokan
elköltöztek az ismerőseink közül – vallottam meg egyszerűen. – Nagyon nem
tartottam velük a kapcsolatot.
Lorina
arcizma megrándult. Igen, vele sem tartottam a kapcsolatot, mégis úgy beszélünk
egymással, mintha mindig is beszéltünk volna. Majdnem. Idegenek voltunk egymás
szemében. Tartottuk azt a bizonyos távolságot.
– Hallottam,
hogy apád eladta a házatokat – néztem ismét az arcába. Lorina halkan
felsóhajtott, majd megfordult, hátát megtámasztotta a kőfalnak.
– Budapestre
költöztünk – szólalt meg végül, aminek kissé örültem. – Kiadta albérletbe, de
aztán úgy vélte… jobb… ha nem tartja fenn. Így eladta. Németországba mentünk. Ő
dolgozott… én… tanultam.
– Ezek
szerint ott kezdted az egyetemet? – érdeklődtem. Lorina nem szólt semmit és az
arcát is hiába fürkésztem, nem láttam rajta semmit. Mégis úgy éreztem, eltitkol
valamit. Minden vágya az volt, hogy Amerikába mehessen, és ott tanuljon. Az
apja pedig mindent megtett azért, hogy ez így legyen. Vagy nem?
– Dühös vagy
még rám? – törte meg a csendet, és én megrökönyödve néztem rá. Nem éppen ezt
vártam volna. – Tulajdonképp… már aligha van jelentősége. De… na, mindegy.
– De van
jelentősége – hallottam meg a hangom és Lorina kissé összerezzent, mert a
válaszom és a hangom is a rejtett dühömet tárta fel. Még mindig. Ahogy elnéztem
őt, ahogy beszélt hozzám… mintha még mindig… és igen. El kellett ismernem saját
magamnak, hogy Lorina még mindig az a nő, akiért teljes mértékben odavagyok,
akit sosem tudtam elfeledni, hiába is próbáltam. Vajon ő is így érez, vagy ténylegesen túljutott rajtam?
– Ha van
jelentősége, sem számíthat már – nézett szembe velem. – Mégis… örültem, hogy
láttalak. Tényleg. És örülök annak, hogy sikeres lettél.
A szavai maró
savként hatottak rám. Örül. Hogyan?
Örült, hogy leérettségiztem. Örült, hogy felvettek az amerikai egyetemre.
Örült, hogy látott. Örült, hogy sikeres lettem. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor
Lorina elindult a lépcső felé. Ennyi
lenne? Máris itt hagyna? Ahogyan én akkor őt hagytam itt. Égtem a dühtől és
a vágytól. A nő, akit hosszú ideje nem láttam, elmenne minden szó nélkül. Utána
indultam és a lépcsőfordulónál megragadtam a karjánál fogva és felém
fordítottam. Az esernyője kiesett a kezéből, ami a földre landolt. Ijedten
nézett rám.
– Most
komolyan örülsz? – kérdeztem megvetően. – Miért?
– Már
mondtam… – nyögte, de aztán elfordította a fejét.
– Annyi éve
volt, mégsem tudtalak elfeledni – suttogtam a szavakat a füléhez hajolva.
Lorina behunyta a szemét, mintha így elkerülhetné, hogy végighallgasson. –
Megcsaltál.
– Még mindig
ezt hiszed – nézett rám vádló tekintettel. – Sosem hallgattál meg, pedig…
annyira szerettem volna, ha meghallgatsz és hiszel nekem.
Lorina
visszalépett hozzám, szabad kezével megsimogatta az arcom, miközben szemében
ott gyűltek a könnyek. Sosem bírtam elviselni, amikor sírt. Mindig meg tudtam
vigasztalni. Sosem hagytam, hogy fájdalmában sírjon. Csak akkor azon a napon
hagytam látni.
– Még mindig
ezt hiszed? – kérdezte reménytelen hangon, én meg nem tudtam, mit mondjak vagy
tegyek. Hirtelen elengedtem a kezét és hátrább léptem, mintha nem akarnám, hogy
hozzám érjen, mintha nem akarnám, hogy közöm legyen hozzá, mintha nem akarnám,
hogy beszéljen hozzám. – Látod? Ha érdekelt volna, most nem hátrálnál. Akkor
sem hátráltál volna meg, ha egy kicsit is hiszel nekem és igen is érdekelt
volna, amit mondtam volna. Sokáig okoltam magam. Úgy éreztem, mintha tényleg
megtettem volna azt, amit nem. De bár megtettem volna, mert akkor tudnám, hogy
igaz, és nem sírtam volna miattad. Érted.
– A
videofelvételen… – kezdtem neki, de Lorina becsmérlő tekintete belém fojtotta a
szót.
– Láttam –
vetette oda közönnyel a hangjában. – Janka volt oly szíves és átküldte nekem,
persze miután megbizonyosodott, hogy te hallani sem akarsz felőlem. Láttam a
videót és legszívesebben a képedbe töröltem volna. Mert, amit láttál rajta, az
egy lány ugyanolyan színű hajjal, aki az én farmerkabátom volt rajta. Az arca
nem volt túl kivehető. Az én nevemet skandálták ugyan rajta, de nem én voltam.
El akartam mondani, hogy tudd az igazat, hogy tudd, nem hazudtam neked és sosem
csaltalak meg. De te megállás nélkül mást se láttál magad előtt csak azt a
hülye kabátot és egy lányt, aki háttal állt a kamerának. Miután nem
válaszoltál, miután nagy nehezen megtetted azt, hogy ide eljöttél, hogy
szakíts, és a képembe mondd azt, amit gondolsz rólam, majd elmentél Amerikába…
eljött hozzám az a srác, aki a felvételen is szerepelt, és közölte, hogy jó
muri volt minket szétválasztani. Még pénzt is kapott érte. Dühös voltam rád! –
ordította. – Mert nem hittél nekem. Mert faképnél hagytál. Mert nem válaszoltál
és én már nem bírtam. El akartam innen menni, és meg is tettem. Nem akartam,
hogy mások lenézzenek, kibeszéljenek, mocskoljanak.
Lorina elfordult,
miközben könnyeivel küszködött, én meg magam elé néztem meredten. Minden hazugság lett volna? De mégis miért?
– Ki fizette
le azt a srácot? – kérdeztem alig hallható hangon.
– Janka –
vágta rá nyomban, de nem fordult meg. – Szerelmes volt beléd. Mikor megtudta,
hogy Amerikába mész, és én is odakészülök, amint leérettségizem, úgy döntött,
még előtte bekavar közénk. Nem gondolta volna, hogy sikerül elválasztani
minket. Csak arra nem számított, hogy te, amíg távol leszel, ő nem tud lépni a
saját érdekében. Szánalmas – csóválta meg fejét. – De engem az se érdekelt
volna, ha mégis összejön neki.
Értetlenül
néztem fel rá. Lorina még mindig háttal állt nekem, így nem láthattam az arcát.
– Akkor azon
a napon szakítottál velem – közölte halkan. – Ha már úgy alakult, hogy megint
összefutottunk… jó lenne békében elválni egymástól.
Ahogy ezt
kimondta, még inkább szörnyen éreztem magam. Itt volt az a lány, aki az eltelt
idő alatt nővé érett, aki szenvedett miattam, mert nem hallgattam meg.
Hibáztattam, próbáltam meggyűlölni őt olyan dologért, amit sosem tett meg. Nem
hittem neki. De mégis miért nem hittem
neki?
– Szeretlek,
Lorina – szólaltam meg, de olyan fájdalom keletkezett a mellkasomba, amit nem
tudnék sem megmagyarázni, sem meggyógyítani. Lorina nem nevetett ki, csak
megfordult, hogy lásson engem. Ezek a szavak már nem hozzák vissza a régi
érzéseket és emlékeket. Mindketten tudtuk.
– Én is
szeretlek, Kristóf – mosolyodott el halványan. – De az eltelt évek, a
megalázottság, a fájdalom, és a tehetetlenség már nem engedi, hogy újra
megpróbáljam veled. Hagytuk elveszni mindazt, ami fontos volt nekünk.
Mindketten büszkék vagyunk. A sértődöttség pedig kellőképp szakadék közöttünk.
Mondhatnánk azt, hogy felejtsük el, kezdjük újra, de… mi értelme lenne? Ezért
sem akarom, hogy rosszban legyünk, de azt se akarom, hogy ismét közünk legyen
egymáshoz. Mindketten más életet választottunk.
– Lorina… –
léptem előrébb, de aztán megálltam és így folytattam tovább. – Miért mentél el
arról a buliról?
– Már mondtam
– vonta meg a vállát. – Ennek már nem lenne értelme. Örülök, hogy láttalak,
Kristóf. És bár nem tudom, hogy mi lesz ezután, de remélem, egy nap megtalálod
a boldogságod. És… ugyan már késő, de… szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom a
szüleid. Biztos büszkék lennének rád, amiért annyi mindent elértél az életben.
– Egy dolgot
nem tudtam elérni – szólaltam meg remegő hangon, miközben Lorina arcát néztem.
És tudtam, éreztem, hogy ő is arra gondol, amire én. Család. A kettőnk másik
terve, ami sosem valósult meg. És talán már nem is fog.
– Egy nap el
fogod érni – válaszolt mosolyogva, majd a lépcsőn óvatosan elindult lefelé. Nem
mentem utána. Túl mélyen van az a fájdalom, amit okoztam neki, és ami engem is
felőrölt tudat alatt. Talán nem volt véletlen, hogy vissza akartam jönni a
szülővárosomba. Talán mindvégig őt akartam látni, mégha tudni véltem, hogy már
nem lakik itt. Ugyanez volt Budapesten is. Tudatosan költöztem oda, hogy lássa
miféle életet élek. De közben nem is tudtam, hogy már rég nincs ott. Mindvégig
Németországban élt.
Fél év telt
el, hogy találkoztam Lorinával. Nem tudtam neki üzenni, mert nem tudtam elérni.
Az édesanyja, aki Budapesten élt, már a sokadik válásán volt túl. Nem tartották
a kapcsolatot, így nem tudtam meg tőle semmit a saját lányáról. Az apjáról sem
tudtam meg semmit. Már felötlött bennem, hogy talán nyomoztatok utánuk, de nem
akartam zaklatóvá válni. Lorina azt mondta békével akar elválni. Azóta
számtalan alkalommal ostoroztam magam, amiért annak idején hagytam tönkremenni
a kapcsolatunkat. Elhagytam őt egy félreértés miatt. Nem hallgattam meg, pedig
tudom, hogy most is boldogok lennénk. Én, mint építészmérnök, ő, mint
divattervező. Az is lehet, hogy Amerikában élnénk, lennének gyerekeink, még az
apja is velünk élne, mert tudom, hogy Lorina mindennél jobban imádja az apját.
Persze mindez álom volt.
A tervező
asztalomnál állva ittam a forró kávémat, amikor is csengettek a bejárati
ajtónál. Hamar gyorsan lesiettem a földszintre és kinyitottam az ajtót. Lorina
apja, András állt előttem. Meghökkenve néztem rá. Őszes haja volt, szürke
szempárral. Az erőteljes ember, akit régebben ismertem, mára sovány. A szemében
nem láttam haragot, sem megvetést. Mégis furcsálltam az ittlétét. Mellette egy
barna, rövid hajú asszony várakozott, egyértelmű volt számomra, hogy együtt vannak.
– András –
szólaltam meg rekedtes hangon.
– Kristóf –
biccentett felém. – Ő itt a feleségem, Ági. Nemrég érkeztünk Németországból.
Bemutatkoztam
András feleségének, akinek tekintete meleg és barátságos volt. Nem értettem
ugyan, hogy mit keresnek pont nálam, de hamar gyorsan beengedtem őket a
nappaliba. Megkínáltam őket kávéval, de mindketten teát kértek, így rögvest
elkészítettem nekik, majd amint leültem velük szemben az egyik fotelba, alig
tudtam kivárni, hogy mondjanak valamit.
– Azért
jöttünk, mert fontos az ügy – szögezte le hamarjában, én viszont már kezdtem
aggódni.
– Lorináról
van szó? – kérdeztem rá azonnal. Ők összenéztek és a gyomrom görcsbe rándult.
– Az ominózus
estén, amikor bulizni ment… – kezdte el nyugodt, mégis fájdalmas hangon András.
– Megbeszéltük, hogy hajnali háromig bulizhat a barátaival. De… este tizenegy
óra magasságában kaptam a hívást, hogy rosszul lett. Nagyon aggódtam. Azt
hittem, drogot adtak be neki. Kórházba került. Az orvosok elmondták, hogy mi a
baja.
– András, kezdesz
megijeszteni – közöltem nem éppen higgadtan. – Lorinával fél évvel ezelőtt
találkoztam. Elmondta, hogy megtévesztettek és emiatt szakítottam vele.
– Fiam… –
nézett a szemembe András. Úgy éreztem, mint akit pofon vágtak. Fiam. Andris mindig is kedvelt engem,
mint Lorina barátját. Nem volt hozzám egy rossz szava sem. Olyan volt számomra,
mint egy második apa. – Lorina terhes volt.
A szavak
mélyen a szívembe martak. Lorina terhes volt. Méghozzá tőlem. Próbálta akkor
elmondani, de nem akartam meghallgatni. Mert azt hittem, elárult. Utoljára a
szüleim temetésén próbáltam visszatartani a zaklatottságom és a könnyeimet,
melyek egyre jobban fojtogattak. Felálltam a helyemről és az ablakhoz mentem,
mintha kiutat keresnék ebből a pokoli helyzetből.
– Három hetes
volt, amikor kiderült – szólalt meg ismét András. Nem akartam elhinni. Eldobtam
a legjobb dolgot az életemben. Eldobtam azt a nőt, akit a mai napig szeretek,
és ugyan nem kerestem, de reménykedtem, hogy egy kis idő elteltével minden
elmúlik, ismét találkozunk, kibékülünk, és soha többé nem engedjük el a
másikat. – Lorina küldte ezt a DVD-t.
Megfordultam
és láttam, hogy az asztalon egy DVD hever, amit András tett oda.
– Mégis mi
ez? – kérdeztem elcsukló hangon.
– A búcsúja –
sóhajtott fel András, majd a feleségével együtt felálltak.
– Hogy? –
döbbentem le. – Mégis mi folyik itt? András! Kérlek… kérlek mondd, hogy…
– Nézd meg és
mindenre választ kapsz – válaszolt megtörten, majd a feleségével az ajtóhoz
igyekeztek. Nem tudtam megmozdulni. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, kilépnek,
az ajtó becsukódik.
Ott álltam
egymagamban, üresen és némán, miközben a DVD-t néztem. Nem tudom mikor
mozdulhattam meg, mikor vettem a kezembe a DVD-t, amelyen egy rövid üzenet volt
írva: Kristóf. Nem tudom hogyan
tettem be a DVD lejátszóba, és miként indítottam el, de megtettem és egy két
másodperc múlva, ahogy elindult, megjelent Lorina kedves arca, mely fakó színű
volt, a fején sötétszürke fejkendő, mintás pulóver és vajszínű nadrág volt
rajta. A hangja kellemes, mégis remegett, mikor el kezdett beszélni. A szeme
olykor vidáman csillogott, amikor rólunk mesélt, és volt, hogy szomorú és
könnyes. Mindeközben magam is a könnyeimmel és az érzéseimmel küzdöttem, hogy
normálisan végig tudjam hallgatni, és tisztán lássam az ő arcát.
– …Ő itt
Emília… – egy szőkésbarna hajú, zöld szempárú kislány bújt Lorina karjaiba. A
szája, az arcformája és a szeme is Lorináé, a haja, az orra, az álla és a fülei
az enyém. A szívem összeszorult, a levegő hatalmas nyomásként nehezedett a
tüdőmben. És nem bírtam. Zokogva térdeltem le a padlóra, miközben elhallgattam
Lorinát arról, hogy a kislány tudja, én vagyok az apja, és annak ellenére
szeret engem, hogy az eltelt kilenc év során egyszer sem látott, csak régi
fényképeken, nem hallotta a hangom, mégis apának szólít és tudja, hogy egy nap
találkozni fogunk.
Lorina
elmondta, hogy sosem gondolt az abortuszra, mert szeretett volna belőlem egy
részt magával hordozni, nevelni és szeretni. Ahogy azt is elmondta, hogy miután
megszülte a kislányt félig-meddig kórházban élte a mindennapjait. Leukémia. Az
évek során próbált arra koncentrálni, hogy a kislányával töltse a legtöbb
idejét, így lemondott az álmáról, hogy ruhatervező legyen, lemondott az
egyetemről és minden másról. Egyedül annak élt, hogy a lányát ameddig tudja,
felnevelje, tanítsa, szeresse és oltalmazza. Mikor az orvosok bizakodva mondták
el neki, hogy a betegségen túljutott és csak a kötelező kontrollvizsgálatokon
kell részt vennie, egy ideig maga is elhitte a csodát. Fél évvel ezelőttiig,
amikor is mi ketten újra találkozhattunk. Már akkor tudta, hogy nincs tovább.
– …miután
találkoztunk, örültem volna, ha az élet ad még egy esélyt nekem, hogy
újrakezdhessem veled – suttogta. Feltekintettem és közben figyelmesen
hallgattam. – …az igazság az, hogy nem mentem vissza Németországba, miután
elbúcsúztam tőled a kilátónál. Bár… az inkább faképnél hagyás volt… – nevetett
fel, majd egy ideig csak a kislánya haját simogatta. – …szeretnélek újra látni.
Nem tudom, hogy meddig bírom, de… megkértem aput, hogy adja át neked ezt a
DVD-t, mert… fogalmam sincs mennyi időm van még hátra és… nem éppen vagyok a
legjobb formámban… szóval, ha a DVD-t megnézted, akkor talán… ha lesz még erőm,
akkor…
Miután
megnéztem a DVD-t, csak néztem magam elé, majd felpattanva ültőhelyemből kirohantam
a házból. András és Ági egy sötét színű autó mellett álltak. András hangját
messziről hallottam, de megértettem és szinte rohanni kezdtem. Ők pedig
követtek engem kocsival.
A kilátóhoz
érve nem érdekelt, ha rám omlik a tégla, vagy összerogy alattam a lépcső, de
úgy rohantam fel, mintha az életem függene tőle. És igen is függött. Mert ő ott
volt. Lorina ott várt rám, de már gyenge volt. Láttam rajta, hogy megviseli a
betegség, de ő mindig is életerős volt, kitartó. Emília ott játszott a
közelében, és amikor mindketten felnéztek rám, a szívem sajgott. Egy hatalmas
pokrócon ültek, Lorina a hátát megtámasztotta a kőfalnál, melegen volt
felöltözve annak ellenére, hogy szinte már nyár volt. Emília egy virágos
ruhában volt, rózsaszín masnival a hajában. Még fel sem fogtam a látottakat, a
kislány odarohant hozzám és átölelt. Megrökönyödve néztem rá, majd lassan
letérdeltem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem az illatát, mely Lorina
illata is volt egyben. Gyönyörű kislány. Rámosolyogtam Lorinára, aki hálásan
tekintett felém. Emília megfogta a kezem és Lorina felé húzott, és én
engedelmesen mentem utána, majd Lorina mellé ültem, aki halványan
elmosolyodott. Emília átölelte Lorinát, aki nehezen emelte fel a kezeit, alig
volt benne erő. Próbáltam a könnyeimet visszatartani, hisz még így is, hogy
tudja már nincs tovább, még mindig küzd. Emília össze-vissza puszilta az
édesanyja arcát. Láttam rajta, hogy szereti az édesanyját, egyszerre volt
boldog és szomorú. Hisz tudta, hogy az édesanyja már nem sokáig lehet mellette.
Lorina megsimogatta a kislánya arcát, haját, apró csókokat nyomott az arcára és
a homlokára, majd mindketten egymásra mosolyogtak. Lorina ekkor feltekintett,
és én is a lépcsőforduló felé néztem. Lorina mosolyogva engedte, hogy a
kislánya a nagyapjához rohanjon, aki időközben felért a lépcsőn. Mintha ez lett
volna az a pillanat, amikor apa és lánya örökre elbúcsúznak, hosszasan nézték
egymást, majd András könnyes szemmel bólintott, és a kislánnyal együtt lementek
a kilátóról.
Lorina
felsóhajtott. Magamhoz öleltem, arcát csókolgattam, ő viszont csak mosolygott.
Nem akartam így látni. Nem akartam, hogy szenvedjen. Nem akartam elveszíteni
őt. Ő kérte, hogy soha ne ostorozzam magam, legyek erős, és találjam meg a
boldogságot. Lorina mesélt a kislányáról, hangja néha megremegett, nagyokat
sóhajtott közben. Bevallotta, hogy fél, de tudja, hogy a kislánya jó kezekben
van, és minden szeretetet meg fog kapni. Magamhoz öleltem őt. Nem akartam
elereszteni. Hagytam, hogy beszéljen, s közben simogattam a haját, az arcát,
fogtam a kezét, éreztem, hogy ujjai megremegnek.
– Szeretlek –
suttogta.
– Szeretlek,
és kérlek, bocsáss meg nekem – néztem le az arcába, melyen halvány mosoly
jelent meg. Szeme fénylett, ahogy feltekintett rám. – Nem akartam. Annyira
sajnálom.
– A legszebb
ajándékot adtad nekem – válaszolt halkan. – Vigyázz rá, kérlek.
– Neked
kellene ott lenned vele – feleltem, hangom megremegett. – Inkább én…
– Ennek így
kell lennie – szólt közbe, majd fejét a mellkasomra helyezte. Még beszéltünk,
de a hangja kezdett egyre halkabb lenni, látszott rajta, hogy elfáradt. Csak
ültünk ott, miközben az ég felé néztem, és kértem az Istent, hogy ne vegye el
tőlem. Ne vegye el, amikor itt van Emília a kislánya, akit annyira szeret.
A keze, mely
a mellkasomon pihent elernyedve hullt le a kezembe, egy halk sóhaj hagyta el az
ajkát, és még akkor is, hogy tudtam nincs többé, a nevén szólítgattam, miközben
zokogásban törtem ki.
Elvesztettem
őt. Örökre. Azt hittem, lehet remény arra, hogy újból viszontlássam, hogy talán
újrakezdhetjük, de már nem lehet. Az utolsó kérése az volt, hogy ha szeretném,
akkor legyek a gyermekünk törvényes apja. Mindenben maga András is támogatott,
csak épp hosszú folyamatnak néztünk elébe. András és Ági volt a kislány gyámja.
Ebbe nem akartam beleszólni. Ugyanakkor szerettem volna részt venni a kislányom
életében, még ha az eltelt éveket nem tudom visszaadni, kárpótolni pedig
semmivel sem lehet.
Emília
részben én, részben Lorina. A legszebb ajándék egy család számára. András és
Ági oda költöztek hozzám a kislánnyal együtt. Egyrészt azért, mert András így
gondolta, másrészt azért, mert Lorinát a szülővárosában temettük el. A
kimondatlan kívánság, amit még teljesítettem Lorinának, hogy felújítottam a
kilátót, mert nem akartam, hogy a közös emlékünk róla az enyészetévé váljon.
Három év telt
el Lorina halála óta. Emília nehezen viselte az édesanyja elvesztését, de
András, Ági és én mindent megtettünk, hogy a fájdalom – mégha nem is múlik el
teljesen – enyhüljön, és boldog gyerekkora lehessen. A városba járt iskolába,
új barátokat szerzett, szeretett rajzolni, és hamar kiderült róla, hogy nagyon
tehetséges. A legtöbb rajzát az édesanyjáról készítette, amiket bekereteztem és
a ház különböző helyiségeibe helyeztem. Fájt a tudat, hogy Lorina nem lehet
velünk. Hogy hibáztam, mert tudtam, hogy másképp is alakulhatott volna az
életünk. Fájt látnom, hogy a lányom anya nélkül nő fel, de örültem, hogy
elfogadott engem az apjának, még annak ellenére is, hogy sok évet kihagytunk
egymás életéből. András és Ági a legjobb nagyszülők voltak a világon, és
sajnáltam, hogy a szüleim ezt már nem élhették meg.
A kilátónál
álltunk: én, Emília, András és Ági. Emília feltette a párkányra az angyalt
ábrázoló gyertyatartót, Ági pedig belehelyezte a fehér gyertyát, amit András
gyújtott meg. Csak néztem a gyertyalángot, miközben a szemem előtt
megelevenedtek az emlékek, és velük együtt Lorina arca. Láttam a mosolyát,
hallottam a nevetését, éreztem az ölelését és a csókját. Egyszerre okoztam neki
fájdalmat és boldogságot. Elhagytam, mert azt hittem ez a helyes. S mikor
visszatértünk oda, ahol összejöttünk, majd ahol szakítottam vele, el kellett
veszítenem őt örökre. Örültem volna, ha itt lenne velünk, ha újrakezdhettük
volna és most egy család lehetnénk. Minden nap kértem az ő és a lányunk
megbocsátását, hisz mélyen legbelül magamat okoltam a haláláért. Nem tudom,
hogy eljön-e a megbocsátás, de amíg élek az ígéretemhez hű leszek: vigyázok
Emíliára, a mi kislányunkra.
