Esztelen szerettél.
Esztelen éltél.
Mindenki a megmondhatója.
Nem érdekelt a világ zaja.
Csak te voltál egy másvilágban.
Egy másvilágban,
amit te teremtettél.
Amiben kevesen tartozhattak.
Neked úgy volt jó minden,
ahogy látni vélted.
Nem akartál változtatni semmin.
Boldog voltál,
fesztelen,
mert úgy éltél,
ahogy neked tetszett.
Boldog voltam veled,
még ha nem is hiszed.
Boldog voltam,
hogy foghattam a két kezed.
Szívemből szerettelek.
Szívemben éreztelek.
Olyannyira akartalak,
hogy ezt szavakba önteni nem tudtam.
Olyannyira akartam,
hogy csak engem szeress,
ami leírhatatlan.
Hiányzik az ölelésed.
Hiányzik a simogatásod.
Hiányzik a csókod.
Hiányoznak a beszédes szavak.
Nincs egyetlen fotó rólad,
ami rád emlékeztetne.
Mégis az emlékeimben élsz szüntelen.
Nincs még egy olyan,
mint te.
Ha akarnám sem lenne.
Mert te vagy az egyetlen,
akit igazán szeretek.
Kérted, hogy ne sírjak, ha már nem leszel.
Kérted, hogy ne gondoljak rád.
Kérted, hogy felejtselek el.
Kérted, hogy ne szeresselek.
Kértem, hogy maradj velem.
Kértem, hogy szeress engem.
Kértem, hogy fogd a kezem.
Kértem, hogy soha ne hagyj el.
Mindketten kértünk valamit a másiktól.
Mindketten mást akartunk.
Mindketten másról álmodoztunk.
S végül már egymás szavát sem értettük.
Önző voltam, mert szerettelek.
Önző voltam s nem érdekelt semmi.
Magamnak akartalak mindig.
Mégsem lettél az enyém.
Hagytam, hogy minden másképp történjen.
S míg te boldogan élsz én még mindig szenvedek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése