Díj 2011. december 24. - Egy hópehely élete

http://irokhaakarok.blogspot.com/2011/12/tintaba-martott-unnepi-hangulat_24.html

Egy hópehely élete címmel írtam egy kis történetet. Nagyon szépen köszönöm Szattinak, hogy az én történetemet is díjazta. Örülök neki, hisz ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.

Üdv: Christin Dor

Régóta vártam ama pillanatot, amikor megpillantom azt az aprócska fénysugarat, mely alagútként csalogat a külvilágba. Amely egyre csak növekszik, szélesedik, közelebb kerül... s végül apró társaimmal együtt egy pillanatig lebegünk a végtelenben. Még utoljára visszanéztem Felhőanyánkra, aki eddig vigyázta kicsiny létünk, most pedig szabadjára engedett, hogy megismerjük az általunk még oly ismeretlen világot.

A lebegés megszűnt létezni. Lassan elindultam lefelé a társaimmal együtt, akik szintén boldogan keringőztek a szélben. Éreztem, ahogy a szél irányítani akar s én hagytam, miközben körbe-körbe forogtam, tekintetemet végighordozva a távoli felhőkön át a csupasz messzeségig. Kíváncsi lettem mi lesz, ha leérek... egyáltalán mikor érek le?

Amikor letekintettem magam alatt egy ideig csak ürességet láttam, majd halvány pontok rajzolódtak ki. Kérdőn néztünk egymásra, hisz sosem láttunk még ilyet odafentről. A szél ekkor hullámzani kezdett körülöttünk s mindenki elszakadt párjától, testvéreitől. Nem értettem mi történhetett. Miért távolodok ennyire tőlük?

Bolyongtam. Néhol kisebb felhőkbe botlottam s nem győztem elnézést kérni tőlük, hogy felzavartam szendergő álmaikból. Végül ismét társaim között leltem magam s fellélegeztem, hogy nem tévedtem el, nem vagyok egymagam. A szél most alábbhagyott ugyan, de nem álltunk meg egy pillanatra sem. Egyre gyorsabban haladtam lefelé, mintha szárnyam születtek volna, vagy mint akit nagyon vonz valami. Azok a halvány pontok pedig egyre nagyobbakká váltak. Gyönyörű színbe öltözött valami felé vettem az utam. Az egész térségben mást se lehetett látni. Káprázatos fényáradatok különböző motívumokat alkottak, majd egyenként pislogni kezdtek, mintha csak nekem köszönnének. Én is feléjük integettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, hogy elérjem eme csodás, szikrázó és vidám világot. Furcsa zajokra lettem figyelmes miközben ereszkedtem egyre lejjebb.

Felhőanyánk egyszer mesélte nekem s társaimnak, hogy a felhők alatt, ahol száraz talaj van élnek emberek, akik szeretnek minket kis pelyheket. S ekkor én magam is megpillantottam három kis emberi lényt, akik vidáman ugrándoztak a frissen lehullt hóban, nevetve várták, hogy megannyi hópihe feléjük szálljanak s beterítsék a földet, melyen végleg megpihentek. Kissé ódzkodtam, hisz még szerettem volna látni a világot. De azok a kék szemek nem hagyták, hogy ezt megtegyem. Piros pozsgás arcán apró mosoly húzódott s felém tartotta kis kezecskéjét. Öröm töltött el, hogy várnak rám. Hisz mindig is erre vágytam. Erre a megmagyarázhatatlan érzésre, ami mindvégig bennem élt.

Boldogan hullottam a finoman puha tenyérbe, mely sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Már nem éreztem a szél fagyos érintését. A kicsiny tenyér közelebb vitt azokhoz a ragyogóan kéklő szempárhoz. Annyira tiszta volt, hogy magamat láttam benne, s tudtam ez a perc felejthetetlen. Megérte várni erre a napra. Még ha rövid időre is, de érezhettem létem csodálatos varázsát, s látni, hogy valaki mosolyogva tekint rám, mint egy régi barátra, aki hazatért.

A bukás után - Pennát a kézbe díj!!!

 http://irokhaakarok.blogspot.hu/2011/12/mondd-el-az-elmondhatatlant.html

2011. december 3., szombat

Nagyon szépen köszönöm, hogy az én történetem ott lehet az első négyben!!! Örülök neki és remélem következőleg is hasonló eredményt fogok elérni. De ha mégsem már az is jó dolog, hogy olvassátok az alkotásaim. Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!! Aki teheti olvassa el a blogban szereplő történeteket, mert nagyon gyönyörűek!!!

Üdv Christin Dor

A bukás után

A diadal, amit oly régóta vártam elmaradt. Helyette felperzselt vidék, megtört lelkek, összeroppant testek s sivár szenvedés tölti be a bíborvörösben úszó harcteret. A birodalmam, amit apám épített fel, amit örökül hagyott rám a dögkeselyűk martalékává vált. Most azok, akik életüket adták e kegyetlenségnek a feledés homályába vész el. A túlélők, akikben van némi lélek rabláncon halad tovább egy új, de annál zordabb világba. S köztük vagyok én is.

Én Warrick Myron, aki mind közül a legjobb s leghatalmasabb egyetlen sorsdöntő ütközet által letaszítottá vált. Olyanok közé, akiket messzire elkerültem, s akiket én magam is csak eltaposni kívánt férgeknek tartottam. Mocskos halandók, akik sosem harcoltak, sosem éltek, sosem értek el semmit. Szegények, betegek és hitványak.

Harcra termettem. Születésem óta másra sem neveltek csakhogy a Myron Birodalom élén állva vezessem seregeim. S mialatt birodalmam határait egyre bővítettem, addig nemes asszonyok méhébe örököseim fejlődtek tovább. Küzdöttem, kitöröltem a fájdalmat, ami egy harcos életében ismeretlen fogalom. Célokat tűztem magam elé, hogy a leghatalmasabb uralkodóvá válhassak. Életem egyetlen pillanatnak élt, hogy megismerjék a nevem.

Sérüléseim ellenére s a súlyos bilincsek, amelyek szabadságomat végérvényesen korlátozták a poros, göröngyös úton próbáltam ugyanaz a kimért, magabiztos, félelmet keltő vezér maradni, aki mindig is voltam. Azok a megpróbáltatások, amiket apám mért rám távolinak és alulmaradtnak tűnt ehhez képest. Az izmaim megfeszültek, a csontjaim minden egyes lépésnél egyre inkább azt éreztette velem, hogy én magam is csak egy ember vagyok. Egy jelentéktelen ember, akit megfosztottak rangjától, vagyonától, otthonától, becsületétől… Becsület. Mily drága egy szó. Mily elveszett.

Felnéztem. A horizonthoz közeledett a Nap. Az oly nagy becsben tartott aranyló fénysugár. Az éltető erő. A fényes korongot beleolvasztottam az íriszembe, mert tudtam ez az utolsó, hogy láthattam. Amint tömlöcbe vetetnek mindez csak az elmém egy szegletében él tovább. Ironikus mosollyal köszöntem el az egykor csodálatosnak hitt, ám rangon alulinak vélt világtól. Tekintetem elsiklott a ragyogó égitesttől s egy másik töltötte be hiányát.

Ő, aki tele élettel, egyszerűséggel s tökéletességgel született e földi létbe. Egy gyermekien tiszta, nemes szívű, ám mindinkább vonzó, gyönyörű és bátor nőszemély. Az, akiről mindenki azt hitte, hogy jámbor lélek. Egy cseléd lánya. Hazugság! Gonosz pillantást vetettem rá, de ő kitartóan s büszkén nézett vissza rám. Szemében merő fájdalom sugárzott. Ha megbánásért esedezne, sem tudna már meghatni. Elárult, pedig a legfinomabb kelmékbe öltöztettem, a legpuhább ágyban fekhetett, királyi étekkel telíthette hasát, a legédesebb borral hűsíthette magát. Mindez azért, hogy aztán hátba döfjön. Ha nem lennének a bilincsek s körülöttünk katonák, már rég a kezeim között lelné halálát.

Mézszőke haját a lenge szél borzolta. Ajka mozogni kezdett. Szeme könnyben úszott. Kezei finoman hasára siklott s belém egy új, eddig ismeretlen erő nyilallt. Értetlenül meredtem rá. Tudni akartam miféle boszorkánnyal van dolgom. Dühödten ráncigáltam a láncaim, miközben félrelöktem mindenkit, aki csak az utamban állt. Szememet nem véve le róla feléje igyekeztem. Láttam rajta a félelmet és az ijedtséget, de most semmi más nem érdekelt, csak az, hogy elérjem. A következő pillanatban éles fájdalom hasított a tarkómba és a hátamba. Az utolsó kép mégis az ő gyönyörű arca volt.



2014.12.31 - 2015.01.01.

Tudom, ennél azért jobb címet is találhattam volna. Az igazság az, hogy nem tudtam mit kitalálni, csak ezt. Na mindegy.

Elég sok verset írtam az elmúlt pár évben, 2009. szeptember 10-től 2014. december 17-ig bezárólag. Vannak köztük olyanok, amik a saját érzéseimről szólnak, és természetesen vannak olyanok, amik más, kitalált személyek érzéseivel foglalkozik. Vannak a saját verseim között olyanok is, amik nem az enyémek, de tetszenek és gondoltam a blogban a helyük.

Az utóbbi időben nem sikerült annyi verset írnom, az ihlet valahogy nem talált rám, de remélem idén ez másképp lesz.

Utólag is kívánok mindenkinek boldog új évet!!! Remélhetőleg jobb lesz számomra, mint az eddigiek.

Új versek hamarosan!!!

Tudom nem nagy hír, de igen hamarosan új verseket toborzok a blogba, méghozzá két féle címmel:

Levelek és Kiragadott emlékek

Nem nagyon erőltettem meg magam a címadásnál igaz?:) Na mindegy! Mindezt október 1-től kezdődően. Lehet egy teljes napomat rászentelem, hanem egy felet, hogy felvigyem a verseket. Sajnos nemtom miért képeket nem tudok felhelyezni, így fogalmam sincs, hogy miként fog kinézni csak úgy üres háttérrel... hm... pedig van még tárhely bőven a képeknél, szóval nem értem... nem vagyok annyira számtech zseni, hogy megtudjam mi ennek az oka. De mindegy is! Majd vmit kitalálok addigra. Nemsok időm van rá, de haladni fogok vele. Így is 20 napot várakoztattam a blogom új versekkel és azokat, akik olvassák is a verseimet. Szóval addig is szép napot, előre is jó hétvégét, jó bulizást és jó őszt kívánok (mindezt nátha és esős idő nélkül)!!!

xoxo

Pennát a kézbe díj!!!

http://irokhaakarok.blogspot.com/2011/12/mondd-el-az-elmondhatatlant.html

Nagyon szépen köszönöm, hogy a történetemet beválasztottátok az első négybe!!! Nagyon örülök ennek és remélem hamarosan ismét írhatok nektek!!! Mindenki, aki csak teheti olvassa el a blogban lévő történeteket, mert nagyon gyönyörűek!!!

Üdv Christin Dor

300. bejegyzés!!!:)

Az igazat megvallva nem tudom, hogy hányan olvassátok a blogom, de remélem, hogy mindenkinek elnyertem valamelyest az érdeklődését. OneGirl-nek külön köszönet, hogy olvassa is, de kommenteket is fűz a verseimhez. A Múzsámnak is egy hatalmas köszönet, hogy ennyi saját ihletésű verssel megajándékozhatom azokat, akik olvassák a blogom. Persze mások versei is jelen vannak, mások idézetei is, akiket én magam is szeretek és tetszenek a műveik. Különböző érzéseket írtam le, amik bennem is megtalálhatók, persze némelyiket el-eltitkolom, de ez most mellékes. Pár éve, ha valaki azt mondta volna, hogy én márpedig verseket fogok írni és nemcsak olvasni vagy esetleg tanulni nem hittem volna neki. Szeretem az idézeteket és a verseket is egyaránt. De akkoriban nem igazán rajongtam értük, főleg ha meg is kellett tanulni azokat. Ugyanakkor valamiért a regényírás mellett egyszerűen kikényszerültek belőlem ezek a dolgok. Sehogyan sem tudtam leállítani még akkor sem, ha rövidke kis időre eltűnt a Múzsám, de amint úgy éreztem nem tudok többet írni visszatért és megint újult erővel fogtam neki a versírásnak. Néha azaz érzésem, hogy kihasználja az egyik gyengeségemet, amit nem akarok, de mégis megteszi és mindent papírra vetek, amit érzek, amire épp gondolok vagy egy-egy történetet kovácsolok belőle. Sokan feltehetik a kérdést, hogy miért írok különböző nyelveken, főleg angol és japán nyelveken, amit magam is bevallok, hogy igen sűrűn előfordul. Gondoltam ne csak itt belül az országban olvassák a verseim, hanem mindenhol. Hát azt nem tudom, hogy ez mennyire sikerült. Ugyanakkor ezzel is színesíteni akartam a blogom. Tény és való, hogy webfordító áll a rendelkezésemre, amit már a legelső alkalomkor is megírtam, de remélem nem nagy baj és hogy így is jók a versek. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy lehet nem mindegyik fordítás sikerült jól főleg a japán, hisz egyáltalán nem tudok japánul még ha szeretnék is megtanulni, persze még nem találtam erre megoldást, jobban mondva egy olyan iskolát, ahol ezt a nyelvet tanulhatnám. De mindennek eljön az ideje!!! Vagyis én így vagyok ezzel. Annyi minden lenne, amit szívem szerint csinálnék, írnék meg ilyenek. Azzal sem tudom, hogy mivel kezdjem és mivel folytassam. Az biztos, hogy amíg tehetem ez a blog és a többi is fennmarad és addig csinálom, amíg tudom. Én magam is meglepődtem, de ugyanakkor örülök is neki, hogy elérhettem a 300. bejegyzést, szinte fel sem foghatom. Több bejegyzés van ebben a blogban, mint a legelsőben, amibe a magam kis napjaimat írogatom le. Ott még csak a 180. bejegyzésnél tartok. De sebaj!!! Majd ezt is megoldom. Szóval jobbára most sem tudom, hogy mit írjak, mert már tényleg nem tudom, hogy miről írjak. Bár van most egy elhatározásom vagy jobban mondva egy ötletem, de ezt még nem mondom el. Legyen még titok. Majd később kiderül, amint lehet a tudtotokra adom. Nem rossz dolog az biztos. Bizonyára észrevettétek, hogy a legtöbb versem a szerelemről vagy annak elvesztéséről írtam. Hát mit is mondjak erre!!! Én is jobban szeretem az előbbi dolgot, mint az utóbbit és én is szeretném, ha minden szerelem örökkévaló lenne, de nagy igazság az is, hogy nem minden tejfel. De!!! Még mielőtt bárkinek is elrontanám a kedvét ezzel, így még utánaírom, hogy a szerelem lehet örök, gyönyörű és halhatatlan. Ehhez persze ketten kellenek, de mindig megtalálja az ember a maga társát, akit szerethet és a magáénak tudhat. Én magam még keresem és nem egy horoszkóp jelezte ma, hogy rám tör a szerelem, de eddig semmi sem történt. Hogy miért azt még nem tudom, de lehet csak eltévesztették a horoszkópot. De ez is lényegtelen!!! Hm... Szerintem nincsenek korlátok egy embernél miközben ír. Bár néha én is úgy érzem, hogy valami visszahúz, de mégis tolom előre azt a bizonyos akaraterőmet és végül kiforrja magát. A gond csak ott kezdődik, hogy mióta verseket írok a regényeimmel nem úgy tudok haladni. Úgy tűnik a lírai énem sokkal erősebbé vált az elmúlt időszakban. Bár már magam sem tudom, hogy mióta is írok verseket, annyi bizonyos talán, hogy azóta mióta elkezdtem művelni ezt a blogot. De akkoriban is csak az járt a fejemben, hogy mások híres költők verseit és idézeteit rakom fel. De mellettük hirtelen ott termettem én is. Még ha nem is vagyok sem leszek híres költőnő, akkor sem keseredek el. Ide leírogatom a gondolataimat és aztán majd lesz valahogy. Jaj nekem!!! Kattog az agyam, hogy még írjak-e vagy sem ide valamit, de azt hiszem csak a versek és a regényeim mondhatják el milyen a bennem lévő írói hajlam. Még egyszer nagyon köszönöm mindenkinek, aki idetéved, olvasgat néhányat aztán ennyi. Az biztos, hogy ennek örömére saját magamat is meglepem valamivel, dehogy mivel azt még én sem nagyon tudom. Biztos egy új verssel, de az is lehet, hogy mással.

Pusy.Sya.Kriszta

Szerelmetes versek 7. rész

Hallom a zongora édes dallamát.

Lágyan simogat.

Elringat, mint gyermeket anyja ölelő karja.

Magához vonz.

Ritmusa elvarázsol.

Elrepít messzi gondolatba.

Hallom a hegedű finom vonásait.

Örömként szárnyal.

Sejtelmes, mint egy titok a mélyben lapulva.

Magához vonz.

Ritmusa elvarázsol.

Elrepít messzi gondolatba.

Hallom a fuvola csilingelő hangját.

Finoman meghajol.

Selymes, mint egy suhogó anyag a testre simulva.

Magához vonz.

Ritmusa elvarázsol.

Elrepít messzi gondolatba.

Hallom a hárfa pengető remegését.

Csengetően kecsegtető.

Táncra perdít, mint az éji keringő a holdfényben.

Magához vonz.

Ritmusa elvarázsol.

Elrepít messzi gondolatba.

Hallom a cselló mély énekét.

Könnyedén átölel.

Nyugodt, mint a szunnyadó gyertyafény.

Magához vonz.

Ritmusa elvarázsol.

Elrepít messzi gondolatba.

Dallamuk egybeforr s beragyogja a napot.

Mosolyra húzódó ajkak s csillogó tekintetek.

Csak egy pillanatnak tűnik mégis megmarad.

Hallani vélik akkor is, ha már nyugovóra térnek.

*&*

Csókkal köszönt a napfény első sugara.

Csókkal üdvözöl az éjszaka első csillaga.

Megszámlálhatatlan csókok tengere,

mit szív rejt magába.

Megszámlálhatatlan érzés tombol,

mit lélek rejt magába.

S ha a csók eső vagy hó formájában simul arcodhoz,

forrón felmelegít s emlékeztet ő mindig veled van.

*&*

Sokszor sírtál utána,

a sebek nehezen gyógyulnak.

Mégis képes vagy mást szeretni,

hogy feledésbe merüljön ki szomorúsággal töltött el.

*&*

Telnek a lapok, a betűk egymás mellett sorakozva szavakká változnak.

Mégis úgy érzed még nem írtál le mindent.

Az érzelmek tombolnak benned, gondolatokká válnak s kezedet irányítva az üres helyek megtelnek.

A tinta még alig szárad meg újabb és újabb sorok égnek bele és nem tudod mikor hagyja abba.

Nem érdekel az sem, hogy ujjaid zsibbadásig lüktet a fájdalomtól.

Míg van mit írni kiírod magadból.

Nem hagysz hátra semmit.

S amikor tényleg végeztél örömmel nézed írásod, ahogy befedik a lap utolsó négyzetcentiméterét.

S amikor egy nap újra előveszed magad is meglepődsz mi mindent tudtál szavakba önteni anélkül, hogy hang hagyta volna el ajkad.

Mert ahogy mondják: a szó elszáll az írás megmarad.