Díj 2011. december 24. - Egy hópehely élete

http://irokhaakarok.blogspot.com/2011/12/tintaba-martott-unnepi-hangulat_24.html

Egy hópehely élete címmel írtam egy kis történetet. Nagyon szépen köszönöm Szattinak, hogy az én történetemet is díjazta. Örülök neki, hisz ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.

Üdv: Christin Dor

Régóta vártam ama pillanatot, amikor megpillantom azt az aprócska fénysugarat, mely alagútként csalogat a külvilágba. Amely egyre csak növekszik, szélesedik, közelebb kerül... s végül apró társaimmal együtt egy pillanatig lebegünk a végtelenben. Még utoljára visszanéztem Felhőanyánkra, aki eddig vigyázta kicsiny létünk, most pedig szabadjára engedett, hogy megismerjük az általunk még oly ismeretlen világot.

A lebegés megszűnt létezni. Lassan elindultam lefelé a társaimmal együtt, akik szintén boldogan keringőztek a szélben. Éreztem, ahogy a szél irányítani akar s én hagytam, miközben körbe-körbe forogtam, tekintetemet végighordozva a távoli felhőkön át a csupasz messzeségig. Kíváncsi lettem mi lesz, ha leérek... egyáltalán mikor érek le?

Amikor letekintettem magam alatt egy ideig csak ürességet láttam, majd halvány pontok rajzolódtak ki. Kérdőn néztünk egymásra, hisz sosem láttunk még ilyet odafentről. A szél ekkor hullámzani kezdett körülöttünk s mindenki elszakadt párjától, testvéreitől. Nem értettem mi történhetett. Miért távolodok ennyire tőlük?

Bolyongtam. Néhol kisebb felhőkbe botlottam s nem győztem elnézést kérni tőlük, hogy felzavartam szendergő álmaikból. Végül ismét társaim között leltem magam s fellélegeztem, hogy nem tévedtem el, nem vagyok egymagam. A szél most alábbhagyott ugyan, de nem álltunk meg egy pillanatra sem. Egyre gyorsabban haladtam lefelé, mintha szárnyam születtek volna, vagy mint akit nagyon vonz valami. Azok a halvány pontok pedig egyre nagyobbakká váltak. Gyönyörű színbe öltözött valami felé vettem az utam. Az egész térségben mást se lehetett látni. Káprázatos fényáradatok különböző motívumokat alkottak, majd egyenként pislogni kezdtek, mintha csak nekem köszönnének. Én is feléjük integettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, hogy elérjem eme csodás, szikrázó és vidám világot. Furcsa zajokra lettem figyelmes miközben ereszkedtem egyre lejjebb.

Felhőanyánk egyszer mesélte nekem s társaimnak, hogy a felhők alatt, ahol száraz talaj van élnek emberek, akik szeretnek minket kis pelyheket. S ekkor én magam is megpillantottam három kis emberi lényt, akik vidáman ugrándoztak a frissen lehullt hóban, nevetve várták, hogy megannyi hópihe feléjük szálljanak s beterítsék a földet, melyen végleg megpihentek. Kissé ódzkodtam, hisz még szerettem volna látni a világot. De azok a kék szemek nem hagyták, hogy ezt megtegyem. Piros pozsgás arcán apró mosoly húzódott s felém tartotta kis kezecskéjét. Öröm töltött el, hogy várnak rám. Hisz mindig is erre vágytam. Erre a megmagyarázhatatlan érzésre, ami mindvégig bennem élt.

Boldogan hullottam a finoman puha tenyérbe, mely sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Már nem éreztem a szél fagyos érintését. A kicsiny tenyér közelebb vitt azokhoz a ragyogóan kéklő szempárhoz. Annyira tiszta volt, hogy magamat láttam benne, s tudtam ez a perc felejthetetlen. Megérte várni erre a napra. Még ha rövid időre is, de érezhettem létem csodálatos varázsát, s látni, hogy valaki mosolyogva tekint rám, mint egy régi barátra, aki hazatért.

Magad vagy a csoda

Felragyogott a csillagod az éjkék égen,

tündöklő fénysugár árasztotta el a Földet.

Lelked, mint a Menny tiszta és nemes.

Gyöngédséged határtalan, érintésed megnyugtató.

Szíved minden ritmusa egy-egy élet reménysugara.

Senki nem zárhat el a világ elől,

mert magad vagy a csoda.

2015.07.09., csütörtök

Így éljünk mi ketten

Így éljünk mi ketten

Ölelj át, mint szél a fát.

Simogass, mint napfény a földet.

Sodorj magaddal, mint folyó a törmeléket.

Vonzz magadhoz, mint mágnes a fémet.

Így éljünk mi ketten.

2013. március 5.

kedd

Ünnepi verseim 1. rész

Hulló hópelyhek takarják be az eget.

Csilingelő hang tölti be a teret.

Jön már a Mikulás rénszarvasaival.

Puttonya telis-tele ajándékokkal.

Szíved követi s teljesíti vágyad.

Itt van már, itt van már, itt suhog a szánja!

***

Hideg szél fúj. Havazik.

Két szív mégsem fázik.

Hisz a szerelem tüze melegíti.

Nincs szebb dolog e Földön Karácsony éjjelén.

Versek között egyetlen olyan van, ami még közelebb áll hozzám William S. versei után. Még kislány voltam, amikor olvastam és egy képregényben szerepelt, ami a mai napig megvan. Nemcsak egy szerelmi történetet mesél el röviden és nyíltan, nem is egyszerű emberek érzéseit mutatja be, hanem két olyan személyét, akik különlegesek és mesebeliek. Az igazat megvallva ókori vers, ókori szerelem és ókori varázs. Számomra legalább is. Egy vers, melyek szereplőit sok történetben lehet olvasni mégha alig ismertek is. Mert nem sokat lehet hallani róluk. Mindig is hiányoltam az efajta történeteket a töri órákról. Szerettem és a mai napig szeretem az ókori történeteket főleg az istenekét. És főleg Selene és Endymion történetét melynek alapját egy igen kedves anime is felhasználta.

II. században született vers, melynek írója Theokritosz:

Endymiont a pásztort,
Amint őrizte nyáját,
Holdistennő Seléné
Meglátta s megszerette.
Lejött hozzá az égből
A Latmosz erdejébe,
Hozzásimult az ágyán.
Boldogság lett a része.
Alszik már mindörökre,
Álmában meg se rezzen
Endymion, a pásztor.

Endymion pásztor volt, akibe Selené beleszeretett, de mivel Endymiont Zeusz örök álommal sújtotta, e szerelem viszonzatlan maradt. Selené azonban gyakran meglátogathatta őt a Latmosz hegyen, egy barlangban. Mivel azonban sosem tudta őt felébreszteni, Selené mindig szomorú, miként a fény is szomorkás, mellyel a Hold elárasztja a Földet.

Kölcsey Ferenc

Cseke, 1823 április - 1824 február

Endymion


Leszáll az estve, nyíl az égi pálya,

Kél és megindúl Lúna nyájason;

Enyhűl az éjnek tőle bús homálya,

Melyen szelíden fénylő leplet von.

Sejdítve nézi, titkosan vizsgálja

Sziklája bércén őt Endymion:

S csapongva gyúlnak gerjedelmi, s vélek

Küzd ismeretlen harcban szív és lélek.

"Hová, hová te képzet csalfa kéje?

Mi zúg fel itt a pásztor kebelén?

Mi gond, mi álmok lengenek feléje?

Mi bájvidékre, s mért esdeklem én?

Fel, fel hozzád forr, fénynek istennéje,

E lángsohajtás, e vívó remény:

Szűk érzetemnek porlakom határa,

Csillagkörödben ott áll tündérvára!"

"Dagadsz, dagadsz a szívben hév indúlat,

Kész lelkem, ah, de szárnya még sem kél!

Küzd és borong, hullámzik s lángra gyúlad,

S porsátoromban fojtja rabkötél.

Mért a halandón e komor borúlat?

Lélek, rohanj: mint hab felett a szél!

Vagy, Istenasszony, szánd meg ó nyögésem,

S enyhítsd egedből kínos esdeklésem!"

"Önt könnyet, aki küszködött hiába,

Szánást keresve bájló képeden.

Ó kapj fel engem pályád távolába,

Vagy szállj le hozzám lángösvényeden!

Csak egy tekintést fátyolod titkába,

Csak egy sohajtást égi kebleden:

S lelkem, röpűlve lényed ellenébe,

Sugáraidnak olvadjon fényébe!"

Így, míg belől az érzetek vivának,

Ajkán az ömlő hang így nyögdele;

Az Istenasszony érzé fátyolának

Szélén mint leng a sóhajtás szele;

Hallá nyögését olvadó hangjának,

S lágy érzelemre mozdúlt kebele;

S fennéteréből a bérc pásztorára

Enyhítve fordúlt arca szép sugára.

Ott áll s andalg a csendes éj vezére

A bús halandó bájvonásain,

Nézvén mi díszben űl tekintetére

Az istenűlő lélek arcain.

S ekkor nem ismert gond borúl mellére,

Foly mondhatatlan érzet tagjain:

S szebb lángra gyúlad leple közt orcája,

S önként hanyatlik föld felé pályája.

Szállong alá: mint illatozva nyári

Homályos estvén szellők lengenek,

S körűllebegve szétfolyó sugári

Ezüst habokká tisztán ömlenek.

A pásztor árjong, s teste szűk határi

A halhatatlan kénnyel küzdenek:

S nem bírva szívén mennye boldogságát,

Sűlyed s homályban érzi társaságát.

Ah, kényözönben olvadó keblének

Hullámi közt a lélek elmerűl;

Forrón sohajtott órák röpdezének,

De gondolat már benne nem derűl!

Ott fekszik ő fényében Istennének,

Ki lengve száll az elsűlyedt körűl;

S szózatja zeng, és vonja hív ölére,

S nem vért habot, hajh, megrekesztett vére!

"Fel pásztor, fel! szerelmed győze végre,

S ím fátyolomnak nyíló titka vár;

Merész tüzedben gyúladál az égre,

S fürtöd felett leng pályád lombja már.

Ah, az lesújtva szállt a testiségre,

S varázserővel bájláncokba zár;

Fénnyel vakít, s úgy önti el homályát,

Bús éjbe rejtvén a felvíradt pályát."

"De, ah, ki fekvél Istenné karjába,

Ne lengedezne boldogság rád még?

Élj e varázslét bájos alkonyába

Szunnyadva benned minden testiség!

S én átrengetlek szép álmok honába,

S léssz szenderegvén boldog, mint az ég."

Mond, és megenyhűlt fénnyel leplezé be,

S szőtt halhatatlan álmokat fölébe.

Ott fekszik ő borítva nyúgalmával,

S álmán az Istenasszony képe reng;

Kél Lúna s felszáll nyájas orcájával,

S lenézve rája titkosan mereng.

S ha jön az éjfél, csillagfátyolával,

S csend ömlik el, s csak philomela zeng:

Rezgő sugárit föld felé ereszti,

S a szép szendergőt bennek megfereszti.

Endymion

szerző: Oscar Wilde

fordító: Kosztolányi Dezső


A ligeten madár dalol

s arany a gallya, tiszta vér.

Bégetve mocorog az ól,

vadkecske jön a fák alól,

itt várom őt s ő tudja jól,

azt mondta tegnap, visszatér.

Hold! Fölkelő! Lágy sugarú!

Ó égi hölgy, lesd csendesen,
megismered a kedvesem,
bíbor a lábán a sarú,
megismered, ha közelít,
mert pásztorbotja van neki
s mint a galamb, olyan szelíd,
barnák elomló fürtjei.
A gerle hallgat, csapodár
himpárja elröpül tova. —
Farkas megy a prédára már
s a méh, a zümmögő dalár
a liliom kelyhébe vár,
a lanka halványviola.
Hold! Delelő! Szent sugarú!
Hágj föl' az égre s odafönn
nézd kedvesem, ha erre jön,
bibor a lábán a sarú,
a homlokán lágy, barna haj,
kezébe horgas, görbe bot.
Mondd meg, hogy várom egyre, jaj,
lenn a tanyán már tűz lobog.
Hullong a harmat idelenn,
madár se szól távol-közei,
Faun sem cikáz a ligeten
s a nárcisz is, mint idegen

aranykapúját hidegen

bezárja és ő nem jön el.

Hold! Elfogyó! Bús sugarú!

Az édes, édes merre ment?

Hol ajka, a bibor, a szent,

a pásztorbot és a sarú?

Mért bújsz ezüstsátradba, mondd,

sűrű ködök mély rejtekén?

Ah, az ifjú Endymiont

te csókolod, nem én, nem én!