Versek között egyetlen olyan van, ami még közelebb áll hozzám William S. versei után. Még kislány voltam, amikor olvastam és egy képregényben szerepelt, ami a mai napig megvan. Nemcsak egy szerelmi történetet mesél el röviden és nyíltan, nem is egyszerű emberek érzéseit mutatja be, hanem két olyan személyét, akik különlegesek és mesebeliek. Az igazat megvallva ókori vers, ókori szerelem és ókori varázs. Számomra legalább is. Egy vers, melyek szereplőit sok történetben lehet olvasni mégha alig ismertek is. Mert nem sokat lehet hallani róluk. Mindig is hiányoltam az efajta történeteket a töri órákról. Szerettem és a mai napig szeretem az ókori történeteket főleg az istenekét. És főleg Selene és Endymion történetét melynek alapját egy igen kedves anime is felhasználta.
II. században született vers, melynek írója Theokritosz:
Endymiont a pásztort, 
Amint őrizte nyáját,
Holdistennő Seléné
Meglátta s megszerette.
Lejött hozzá az égből
A Latmosz erdejébe,
Hozzásimult az ágyán.
Boldogság lett a része.
Alszik már mindörökre,
Álmában meg se rezzen
Endymion, a pásztor.
Endymion pásztor volt, akibe Selené beleszeretett, de mivel Endymiont Zeusz örök álommal sújtotta, e szerelem viszonzatlan maradt. Selené azonban gyakran meglátogathatta őt a Latmosz hegyen, egy barlangban. Mivel azonban sosem tudta őt felébreszteni, Selené mindig szomorú, miként a fény is szomorkás, mellyel a Hold elárasztja a Földet.
Kölcsey Ferenc
Cseke, 1823 április - 1824 február
Endymion
Leszáll az estve, nyíl az égi pálya,
Kél és megindúl Lúna nyájason;
Enyhűl az éjnek tőle bús homálya,
Melyen szelíden fénylő leplet von.
Sejdítve nézi, titkosan vizsgálja
Sziklája bércén őt Endymion:
S csapongva gyúlnak gerjedelmi, s vélek
Küzd ismeretlen harcban szív és lélek.
"Hová, hová te képzet csalfa kéje?
Mi zúg fel itt a pásztor kebelén?
Mi gond, mi álmok lengenek feléje?
Mi bájvidékre, s mért esdeklem én?
Fel, fel hozzád forr, fénynek istennéje,
E lángsohajtás, e vívó remény:
Szűk érzetemnek porlakom határa,
Csillagkörödben ott áll tündérvára!"
"Dagadsz, dagadsz a szívben hév indúlat,
Kész lelkem, ah, de szárnya még sem kél!
Küzd és borong, hullámzik s lángra gyúlad,
S porsátoromban fojtja rabkötél.
Mért a halandón e komor borúlat?
Lélek, rohanj: mint hab felett a szél!
Vagy, Istenasszony, szánd meg ó nyögésem,
S enyhítsd egedből kínos esdeklésem!"
"Önt könnyet, aki küszködött hiába,
Szánást keresve bájló képeden.
Ó kapj fel engem pályád távolába,
Vagy szállj le hozzám lángösvényeden!
Csak egy tekintést fátyolod titkába,
Csak egy sohajtást égi kebleden:
S lelkem, röpűlve lényed ellenébe,
Sugáraidnak olvadjon fényébe!"
Így, míg belől az érzetek vivának,
Ajkán az ömlő hang így nyögdele;
Az Istenasszony érzé fátyolának
Szélén mint leng a sóhajtás szele;
Hallá nyögését olvadó hangjának,
S lágy érzelemre mozdúlt kebele;
S fennéteréből a bérc pásztorára
Enyhítve fordúlt arca szép sugára.
Ott áll s andalg a csendes éj vezére
A bús halandó bájvonásain,
Nézvén mi díszben űl tekintetére
Az istenűlő lélek arcain.
S ekkor nem ismert gond borúl mellére,
Foly mondhatatlan érzet tagjain:
S szebb lángra gyúlad leple közt orcája,
S önként hanyatlik föld felé pályája.
Szállong alá: mint illatozva nyári
Homályos estvén szellők lengenek,
S körűllebegve szétfolyó sugári
Ezüst habokká tisztán ömlenek.
A pásztor árjong, s teste szűk határi
A halhatatlan kénnyel küzdenek:
S nem bírva szívén mennye boldogságát,
Sűlyed s homályban érzi társaságát.
Ah, kényözönben olvadó keblének
Hullámi közt a lélek elmerűl;
Forrón sohajtott órák röpdezének,
De gondolat már benne nem derűl!
Ott fekszik ő fényében Istennének,
Ki lengve száll az elsűlyedt körűl;
S szózatja zeng, és vonja hív ölére,
S nem vért habot, hajh, megrekesztett vére!
"Fel pásztor, fel! szerelmed győze végre,
S ím fátyolomnak nyíló titka vár;
Merész tüzedben gyúladál az égre,
S fürtöd felett leng pályád lombja már.
Ah, az lesújtva szállt a testiségre,
S varázserővel bájláncokba zár;
Fénnyel vakít, s úgy önti el homályát,
Bús éjbe rejtvén a felvíradt pályát."
"De, ah, ki fekvél Istenné karjába,
Ne lengedezne boldogság rád még?
Élj e varázslét bájos alkonyába
Szunnyadva benned minden testiség!
S én átrengetlek szép álmok honába,
S léssz szenderegvén boldog, mint az ég."
Mond, és megenyhűlt fénnyel leplezé be,
S szőtt halhatatlan álmokat fölébe.
Ott fekszik ő borítva nyúgalmával,
S álmán az Istenasszony képe reng;
Kél Lúna s felszáll nyájas orcájával,
S lenézve rája titkosan mereng.
S ha jön az éjfél, csillagfátyolával,
S csend ömlik el, s csak philomela zeng:
Rezgő sugárit föld felé ereszti,
S a szép szendergőt bennek megfereszti.
Endymion
szerző: Oscar Wilde
fordító: Kosztolányi Dezső
A ligeten madár dalol
s arany a gallya, tiszta vér.
Bégetve mocorog az ól,
vadkecske jön a fák alól,
itt várom őt s ő tudja jól,
azt mondta tegnap, visszatér.
Hold! Fölkelő! Lágy sugarú!
Ó égi hölgy, lesd csendesen,
megismered a kedvesem,
bíbor a lábán a sarú,
megismered, ha közelít,
mert pásztorbotja van neki
s mint a galamb, olyan szelíd,
barnák elomló fürtjei.
A gerle hallgat, csapodár
himpárja elröpül tova. —
Farkas megy a prédára már
s a méh, a zümmögő dalár
a liliom kelyhébe vár,
a lanka halványviola.
Hold! Delelő! Szent sugarú!
Hágj föl' az égre s odafönn
nézd kedvesem, ha erre jön,
bibor a lábán a sarú,
a homlokán lágy, barna haj,
kezébe horgas, görbe bot.
Mondd meg, hogy várom egyre, jaj,
lenn a tanyán már tűz lobog.
Hullong a harmat idelenn,
madár se szól távol-közei,
Faun sem cikáz a ligeten
s a nárcisz is, mint idegen
aranykapúját hidegen
bezárja és ő nem jön el.
Hold! Elfogyó! Bús sugarú!
Az édes, édes merre ment?
Hol ajka, a bibor, a szent,
a pásztorbot és a sarú?
Mért bújsz ezüstsátradba, mondd,
sűrű ködök mély rejtekén?
Ah, az ifjú Endymiont
te csókolod, nem én, nem én!
