A következő címkéjű bejegyzések mutatása: születés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: születés. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. július 14., csütörtök

Esély az életre

Eldobtad magadtól a legdrágább kincset.
Pedig ő ártatlanul jött e világra.
Nem ő döntött,
hogy megszülessen.
Te vállaltad,
hogy kihordod kilenc hónapon keresztül.
Rengeteg választási lehetőség közül,
mégis a halált választottad számára.
Úgy hitted,
neki így lesz jobb.
Ő nem mondhatta,
hogy ne tedd.
Ő nem tudhatta,
mire vagy képes.
Ő mégis túlélte,
mert vannak még jó emberek,
akik nem hagyták cserben,
akik megadták neki az esélyt az életre.

2016.07.13., szerda

2016. január 21., csütörtök

Díj 2011. december 24. - Egy hópehely élete


Egy hópehely élete címmel írtam egy kis történetet. Nagyon szépen köszönöm Szattinak, hogy az én történetemet is díjazta. Örülök neki, hisz ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.
Üdv: Christin Dor

Régóta vártam ama pillanatot, amikor megpillantom azt az aprócska fénysugarat, mely alagútként csalogat a külvilágba. Amely egyre csak növekszik, szélesedik, közelebb kerül... s végül apró társaimmal együtt egy pillanatig lebegünk a végtelenben. Még utoljára visszanéztem Felhőanyánkra, aki eddig vigyázta kicsiny létünk, most pedig szabadjára engedett, hogy megismerjük az általunk még oly ismeretlen világot.
A lebegés megszűnt létezni. Lassan elindultam lefelé a társaimmal együtt, akik szintén boldogan keringőztek a szélben. Éreztem, ahogy a szél irányítani akar s én hagytam, miközben körbe-körbe forogtam, tekintetemet végighordozva a távoli felhőkön át a csupasz messzeségig. Kíváncsi lettem mi lesz, ha leérek... egyáltalán mikor érek le?
Amikor letekintettem magam alatt egy ideig csak ürességet láttam, majd halvány pontok rajzolódtak ki. Kérdőn néztünk egymásra, hisz sosem láttunk még ilyet odafentről. A szél ekkor hullámzani kezdett körülöttünk s mindenki elszakadt párjától, testvéreitől. Nem értettem mi történhetett. Miért távolodok ennyire tőlük?
Bolyongtam. Néhol kisebb felhőkbe botlottam s nem győztem elnézést kérni tőlük, hogy felzavartam szendergő álmaikból. Végül ismét társaim között leltem magam s fellélegeztem, hogy nem tévedtem el, nem vagyok egymagam. A szél most alábbhagyott ugyan, de nem álltunk meg egy pillanatra sem. Egyre gyorsabban haladtam lefelé, mintha szárnyam születtek volna, vagy mint akit nagyon vonz valami. Azok a halvány pontok pedig egyre nagyobbakká váltak. Gyönyörű színbe öltözött valami felé vettem az utam. Az egész térségben mást se lehetett látni. Káprázatos fényáradatok különböző motívumokat alkottak, majd egyenként pislogni kezdtek, mintha csak nekem köszönnének. Én is feléjük integettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, hogy elérjem eme csodás, szikrázó és vidám világot. Furcsa zajokra lettem figyelmes miközben ereszkedtem egyre lejjebb.
Felhőanyánk egyszer mesélte nekem s társaimnak, hogy a felhők alatt, ahol száraz talaj van élnek emberek, akik szeretnek minket kis pelyheket. S ekkor én magam is megpillantottam három kis emberi lényt, akik vidáman ugrándoztak a frissen lehullt hóban, nevetve várták, hogy megannyi hópihe feléjük szálljanak s beterítsék a földet, melyen végleg megpihentek. Kissé ódzkodtam, hisz még szerettem volna látni a világot. De azok a kék szemek nem hagyták, hogy ezt megtegyem. Piros pozsgás arcán apró mosoly húzódott s felém tartotta kis kezecskéjét. Öröm töltött el, hogy várnak rám. Hisz mindig is erre vágytam. Erre a megmagyarázhatatlan érzésre, ami mindvégig bennem élt.

Boldogan hullottam a finoman puha tenyérbe, mely sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Már nem éreztem a szél fagyos érintését. A kicsiny tenyér közelebb vitt azokhoz a ragyogóan kéklő szempárhoz. Annyira tiszta volt, hogy magamat láttam benne, s tudtam ez a perc felejthetetlen. Megérte várni erre a napra. Még ha rövid időre is, de érezhettem létem csodálatos varázsát, s látni, hogy valaki mosolyogva tekint rám, mint egy régi barátra, aki hazatért.

2011. február 17., csütörtök

Szerelmetes versek 9. rész

Az őrület határára sodródva,
féktelen érzés kering.
Nem tudni mikor csap le áldozatára,
bőszen kivárja idejét.
Mint egy lappangó vírus kerül közelebb,
s ha megfertőzi elterjed rajta.
Nincs ellenszer,
de ha lenne is már késő volna.
Kattogó bombaként éli napjait,
s ha egyszer robbanni készül,
végigsöpör megállíthatatlan.
A rombolás mi urrá lesz rajta,
végbemenő pusztulást okoz.
Nem lesz ki helyrehozza.
Csapdában vergődik,
szárnyaszegett s búskomor.
Nem lát tisztán a sötétben,
gondolatait is homály borítja.
Reményvesztett csatában nincs egy hű társa sem,
kivel megoszthatná magányát.
Pedig már életben maradnia is nehezére esik,
de valami visszatartja.
Valami harcol benne,
de maga sem tudja mi az.
Csatát vív saját lelkével,
s a láthatatlan ellenséggel.
Zúgolódik,
mint egy kitörni készen álló vulkán.
Forrong,
akár egy megveszekedett oroszlán.
Harc közben ezernyi sebből vérzik,
de mindezt meg sem érzi.
A teste ugyan nem páncél,
de a szíve kőkemény.
Szemében a vak remény,
mely a szabadságot hírdeti.
Mindent hátrahagyva harcba vonul a katona.
Szerelme a hazája, melyet tűzzel-vassal megvéd, ha kell.
Nem tántorítja el semmi.
A halál sem érdekli.
Hisz számára dicső büszkeség.
S amíg az utolsót le nem győzi addig nem tér vissza.
Azt mondta szeret, te azt mondtad megvárod.
Míg ő harcol valahol távol.
Félted őt, hisz nem tudod mi lehet vele.
Érzed őt, így tudod ő harc közben is gondol rád.
Azt mondta szeret, te azt mondtad megvárod.
Míg ő harcol valahol távol.
Halálhíre már nem jutott el hozzád.
De nem is kellett, hisz tudtad hol van már.
S te hűen követted őt útján.

Meg akartál halni miatta,
de ő nem engedte.
Szorosan fogta kezed,
míg a helyes útra nem terelt.
Szavaival bátorított,
s kérte ne tedd többé.
Megfogadtad kérését,
s élted életed.
Míg ő odafentről figyelt téged,
te hűen szeretted.

Későn vallottál szerelmet,
de ő mindvégig tudta.
Boldogsággal ment el,
nem félt, amiért itt hagy.
Fényképét bámulod mióta nincs veled.
Életed egy része odalett.
Úgy érzed félember vagy.
Úgy érzed árva vagy.
Nem tudsz nélküle élni még sok-sok évig.
De ígéreted fűz hozzá,
s nem akarod megszegni.
Azt kérte légy boldog,
ha ő már nincs.

Pogányként élte életét,
szerelem s szabadság gyermekeként.
Istenei előtt mindig áldozott,
s közben hosszasan imátkozott.
Pogányként lázadt fel,
ha nyugalmát háborítják.
Nem tántorodott el,
ha veszteségre ált.
Nem ismert más világot,
mégis változtatni akarták.
Nem látták be,
hogy az ő élete más.
Pogányként szeretett,
élt s küzdött.
Pogányként halt meg istenei előtt.
Az emlékekben csak haloványan él,
nem ismerték igazán a vadon életét.

Nem őrzik emlékét a hajdannak.
Nem védik emlékét a mostannak.
Emberi kezek teremtenek s pusztítanak.
Elvakultan ítélik meg a másikat.
Nem érdeklik a jövő mit nyújthat számukra.
Nem érdeklik a múlt mi őket igazolja.
Nem lelik saját határaikat,
s ezáltal a jó is rosszra fordulhat.

Létezik egyáltalán jó és rossz?
Vagy e két forma mindig is ugyanaz lett volna?
Létezik egyáltalán szerelem és gyűlölet?
Vagy e két érzés mindig is ugyanaz lett volna?
Létezik egyáltalán háború és béke?
Vagy e két tett mindig is ugyanaz lett volna?
Léteznek-e dolgok, melyeket megérinthetünk?
Vagy mindez csak a képzelet szárnya?
S akikben mindez létezik az emberi formát ölt s létezik.

Születésed napjától éled életed.
Megismerkedsz mindennel mit a világ rejt.
Barátokat szerzel, szerelembe esel, elvándorolsz, visszatérsz s közben magad sem tudod mennyi mindent éltél.
Telnek az évek, gyűlnek az emlékek, mit szívesen őrzöl a szívedben.
Megtanultál mindent mit az élet adni tudott neked.
Ezt elvenni soha senki nem fogja tőled.   

2010. augusztus 14., szombat

SAJÁT VERSEIM!!! 4. RÉSZ

Elvesztetted kit szerettél,
ki fontos volt neked.
Nem gondoltad volna,
hogy ez is megtörténhet.
Minden percet együtt töltöttél vele,
s csak terveket szőttetek.
Csak egy pillanat volt az egész,
s ő már nem volt többé.
De neked egy örökké tartó fájdalom,
mely sosem szűnik már.

-------------------------------------------------------------

Megszülettél s felnőttél,
a világban éltél.
Lettél valaki, teltek az évek,
elszállt feletted az élet.
Családod lett, pénzed, házad,
gyermekeid köréd állnak.
Szerettél s téged is szerettek,
de eltávoztál s üres lett minden körülötted.

-------------------------------------------------------------------------

Azt mondják a halál fekete és sötét,
de mi van, ha egy fénylő valami.
Azt mondják, hogy a halál után nincs semmi,
de mi van, ha a lélek egy gyönyörű helyen lakozik.
Azt mondják, a lélek újjá fog születni,
de senki nem tudja mikor, s hogyan fogsz létezni.

----------------------------------------------------------------------

Arcodon könnycsepp,
szemedben szomorú fények.
Szíved sajog,
tested remeg.
A fájdalom keserű ízét érzed ajkadon,
de csak némán állsz az esőben.
Őt várod, percenként az órád bámulod,
látni kívánod, de arcát fátyol borítja.
Szólítod őt, de ő már nem válaszol.
Az eső mossa arcod, egybeolvad könnyeiddel.
A fájdalmad, s a szomorúság sosem múlik el.
Elkísér mindaddig, amíg újra nem találkozol vele,
de amint együtt lesztek,
a boldogság újra rád lel.

---------------------------------------------------

Millió csillag ragyog az égen,
millió könnycsepp érted hull le.
Milliószor mondtam szeretlek téged,
milliószor mondtad hagyjalak el.

---------------------------------------------------------------

Mikor arra gondolok, hogy velem lehetnél.
Mikor arra gondolok, együtt lehetnénk.
Elkap a szomorúság, mert mindez csak álom,
mert távol vagy tőlem, s már bánom.

Mikor megtehetném, hogy elmondom szeretlek.
Mikor megtehetném, hogy vallomást teszek.
Elkap a félelem, hogy visszautasítasz,
hogy elfordulsz tőlem.

Mikor álmomban téged látlak, arra vágyom,
hogy valósággá váljon.
Mikor álmomban téged látlak, ölellek, csókollak,
szívből imádlak.

Úgy akarlak téged,
úgy szeretnélek.
Átölelni téged,
egy örökkévalóság lenne.

Megérinteni az arcod,
csókolni ajkad,
fogni két kezed s együtt élni veled.
Mind csak egy álom.

--------------------------------------------------------------------------

Keresve kutatod, de nem leled,
fájdalom szövi át szívedet.
Bánatod egyre erősebb,
de reménykedsz a jövőben.

Keresve kutatod, de nem leled,
szükséged van az erődre.
Látni akarod még egyszer,
magadhoz láncolni örökre.

2010. augusztus 4., szerda


Hold asszony, hold nővér, hold gyermek,
miként megszületsz, egyre telnek az évek,
s miként ifjú korod éled,
úgy önmagadat megismered.
Miként megértél, csodás életed éled,
s magad is új életet adsz,
hogy átadd mindazt, mit tanultál,
mindazt, ami te vagy.
S amikor eljön az öregedés pillanata,
tudni fogod, hogy minden alkalommal,
amit tettél s mondtál,
bennük marad, kik éltettek, s kik halálod napján is azt mondták:
szeretlek.