Az őrület határára sodródva,
féktelen érzés kering.
Nem tudni mikor csap le áldozatára,
bőszen kivárja idejét.
Mint egy lappangó vírus kerül közelebb,
s ha megfertőzi elterjed rajta.
Nincs ellenszer,
de ha lenne is már késő volna.
Kattogó bombaként éli napjait,
s ha egyszer robbanni készül,
végigsöpör megállíthatatlan.
A rombolás mi urrá lesz rajta,
végbemenő pusztulást okoz.
Nem lesz ki helyrehozza.
Csapdában vergődik,
szárnyaszegett s búskomor.
Nem lát tisztán a sötétben,
gondolatait is homály borítja.
Reményvesztett csatában nincs egy hű társa sem,
kivel megoszthatná magányát.
Pedig már életben maradnia is nehezére esik,
de valami visszatartja.
Valami harcol benne,
de maga sem tudja mi az.
Csatát vív saját lelkével,
s a láthatatlan ellenséggel.
Zúgolódik,
mint egy kitörni készen álló vulkán.
Forrong,
akár egy megveszekedett oroszlán.
Harc közben ezernyi sebből vérzik,
de mindezt meg sem érzi.
A teste ugyan nem páncél,
de a szíve kőkemény.
Szemében a vak remény,
mely a szabadságot hírdeti.
Mindent hátrahagyva harcba vonul a katona.
Szerelme a hazája, melyet tűzzel-vassal megvéd, ha kell.
Nem tántorítja el semmi.
A halál sem érdekli.
Hisz számára dicső büszkeség.
S amíg az utolsót le nem győzi addig nem tér vissza.
Azt mondta szeret, te azt mondtad megvárod.
Míg ő harcol valahol távol.
Félted őt, hisz nem tudod mi lehet vele.
Érzed őt, így tudod ő harc közben is gondol rád.
Azt mondta szeret, te azt mondtad megvárod.
Míg ő harcol valahol távol.
Halálhíre már nem jutott el hozzád.
De nem is kellett, hisz tudtad hol van már.
S te hűen követted őt útján.
Meg akartál halni miatta,
de ő nem engedte.
Szorosan fogta kezed,
míg a helyes útra nem terelt.
Szavaival bátorított,
s kérte ne tedd többé.
Megfogadtad kérését,
s élted életed.
Míg ő odafentről figyelt téged,
te hűen szeretted.
Későn vallottál szerelmet,
de ő mindvégig tudta.
Boldogsággal ment el,
nem félt, amiért itt hagy.
Fényképét bámulod mióta nincs veled.
Életed egy része odalett.
Úgy érzed félember vagy.
Úgy érzed árva vagy.
Nem tudsz nélküle élni még sok-sok évig.
De ígéreted fűz hozzá,
s nem akarod megszegni.
Azt kérte légy boldog,
ha ő már nincs.
Pogányként élte életét,
szerelem s szabadság gyermekeként.
Istenei előtt mindig áldozott,
s közben hosszasan imátkozott.
Pogányként lázadt fel,
ha nyugalmát háborítják.
Nem tántorodott el,
ha veszteségre ált.
Nem ismert más világot,
mégis változtatni akarták.
Nem látták be,
hogy az ő élete más.
Pogányként szeretett,
élt s küzdött.
Pogányként halt meg istenei előtt.
Az emlékekben csak haloványan él,
nem ismerték igazán a vadon életét.
Nem őrzik emlékét a hajdannak.
Nem védik emlékét a mostannak.
Emberi kezek teremtenek s pusztítanak.
Elvakultan ítélik meg a másikat.
Nem érdeklik a jövő mit nyújthat számukra.
Nem érdeklik a múlt mi őket igazolja.
Nem lelik saját határaikat,
s ezáltal a jó is rosszra fordulhat.
Létezik egyáltalán jó és rossz?
Vagy e két forma mindig is ugyanaz lett volna?
Létezik egyáltalán szerelem és gyűlölet?
Vagy e két érzés mindig is ugyanaz lett volna?
Létezik egyáltalán háború és béke?
Vagy e két tett mindig is ugyanaz lett volna?
Léteznek-e dolgok, melyeket megérinthetünk?
Vagy mindez csak a képzelet szárnya?
S akikben mindez létezik az emberi formát ölt s létezik.
Születésed napjától éled életed.
Megismerkedsz mindennel mit a világ rejt.
Barátokat szerzel, szerelembe esel, elvándorolsz, visszatérsz s közben magad sem tudod mennyi mindent éltél.
Telnek az évek, gyűlnek az emlékek, mit szívesen őrzöl a szívedben.
Megtanultál mindent mit az élet adni tudott neked.
Ezt elvenni soha senki nem fogja tőled.
