Búcsúzás és újrakezdés - 2013.11.25.

Nagyon régen írtam ide és most egy kisebb szösszenettel készültem. Remélem, aki olvassa tetszeni fog, de ha nem... majd hozok egy újat.:)

Voltaképp nem vártam mást, mint azt, hogy amit látok nem igaz és hamarosan felébredek az álomból. De az igazság az volt, hogy megtörtént aminek meg kellett történnie. Az egyetlen ember, akibe mélységesen szerelmes voltam és akivel alig egy éve szakítottunk oltár elé vezette azt, akit legnagyobb ellenségemnek tartottam. Ráadásul meghívót is kaptam az esküvőre, amire természetesen nem kellett volna elmennem, de azt hittem, hogyha ott leszek még meggondolhatja magát. Nem. Rám se nézett, sőt olyan vigyorral az arcán lépett ki újdonsült feleségével a templom ajtaján a vendégsereg elé, hogy rá kellett döbbennem ő sosem szeretett engem. Kegyetlen húzás volt tőle, ahogy az is, hogy az egykori jegygyűrűm ott csüngött felesége ujján.

Halványlila, mély dekoltázsú selyemruhába sétáltam végig a macskaköves utcán. Direkt olyan ruhát vettem fel, amely kiemelte nőiességem és karcsú alakom. Mindegy mit csináltam az eltelt három év alatt, amíg együtt voltam Dáviddal, mindegy hogy az ő hatására cselekedtem, neki ennyi nem volt elég. Végül belefáradtam és az lett a vége, hogy dobott engem. De én kitartóan mentem utána, míg ő már mással folytatta az életét.

Mintha az agyam egy része kikapcsolt volna csak akkor eszméltem fel, mikor a vasútállomáson várakoztam egy jeggyel a kezemben, amiről először azt se tudtam hogy hová szól. Végül megnyugtatóan vettem tudomásul, hogy legkedvesebb helyemre a Balatonra visz, ahol mindig feltöltődtem, mikor már otthon nem tudtam meglenni.

Azzal sem törődtem, hogy megbámulnak a körülöttem lévők. Amint megérkezett a vonat megvártam, hogy az előttem lévők felszálljanak, majd én is ezt tettem. Nagyon ritkán volt alkalmam vonaton utazni, főleg mióta megszereztem a jogsim és a saját autómmal járhattam ide-oda. Szerencsétlenségemre a fülkébe, ahová a jegyem is szólt már volt valaki. Egy férfi. Gyorsan bementem, köszöntem és leültem. Éreztem, hogy a férfi bámul engem, de én csak a vasútállomás téglaépítésű épületét bámultam. Fogalmam sincs hány percig várakoztunk mikor végül elindultunk, de a gyomrom szinte résnyire szűkült. Mindeközben Dávid járt a fejemben és egy pillanatig szorosan lehunytam a szemem és csak akkor nyitottam ki, mikor a vonat kürtje felharsogott, majd egyszeribe elindultunk. Éreztem, hogy megremegek és egy könnycsepp kiszökken a szememből, amit jól láthatóan a férfi is észrevett és mindjárt egy zsebkendőt nyújtott át nekem.

     – Akárki is zaklatta fel, nem érdemel egy könnycseppet sem – közölte olyan magabiztosan, hogy képtelen voltam visszafojtani mosolyom, majd hálás tekintettel nézve rá, elfogadtam a zsebkendőt.

Nem tudtam mit szólhatnék, így inkább csendben szipogtam néhány percig, miközben le sem vettem az egyre elsuhanó tájról a szemem. A hatalmas város képe elmosódni látszott a könnyfátyol előtt, de megnyugtató érzés is volt egyben, mert úgy hittem ez az emlékek végleges elmúlás ideje. Dávid már a múlté bármennyire is fáj. A szerelmünk talán nem is volt az igazi. Talán mindvégig olyan álomban éltem, aminek így kellett végződnie, hogy kirángasson a valóságba.

A nagy épületek látványa szürkének mutatkoztak előttem, de ahogy egyre inkább elhagytuk azokat, úgy a látkép lassan változásnak állt. Kisebb-nagyobb házak egymás mellett szorosan, majd egyre ritkábban fordultak elő. A távolban látni véltem annak a templomnak a tornyát, ahol nemrég esküdtek Dávidék. Reszkető sóhajjal gondoltam arra az iszonyatos órára. Miért kellett odamennem, mikor tudtam, hogy nem hagyja ott őt értem?

Féltve pillantottam az előttem ülő ismeretlenre, aki egy régi, kopottas könyvet olvasott. Sötétbarna haja enyhén hullámos volt, zöldesbarna szeme melegséget árasztott. Alakját egy egyszerű szabású velúrbőr zakó, alatta egy mélykék póló takarta. Biztosra vettem, hogy városi és egyetemista, de mivel nem láttam nála csak egy szürke színű kézitáskát, így arra gondoltam, hogy valahová talán látogatóba megy. Nem túl fiatal, se nem túl idős. Úgy véltem a húszas évei közepén járhat és kedvenc hobbija az olvasás. Dávid egy könyvet sem olvasott el még az egyetemi évei alatt sem. a jegyzeteit is más készítette el számára. Ezt nem szabad! Nem szabad összehasonlítanom két egymástól különböző férfit! Ismételten a tájat figyeltem és kissé felderített a látvány, amint füves területen lévő legelésző állatokat véltem felfedezni. Jobb szerettem ilyen tájat szemlélni utazásaim során, mint hatalmas betontömböket, amik még a Napot is eltakarják, mely most halványan fénylett az égen.

    – A mosoly jobban áll önnek – hallottam meg a férfi kedves hangját és kissé meglepődve néztem rá. – Kevesen tudják, de a mosoly gyógyír a lélekre – tette hozzá s maga is elmosolyodott, majd ismételten a könyvét bújta, mintha nem is mondott volna semmit.

Már másodjára szólt hozzám és valahogy az volt a meglátásom, hogy fel akar szedni. Gúnyos tekintettel mértem végig, majd a fákat bámultam, mely az őszies idő ellenére még mindig zöldben pompáztak. Lehet, hogy csak megjátssza a jófiút, mint Dávid! – figyelmeztettem magam. – Ne állj szóba idegenekkel! – hallottam szeretett nagyim hangját a fejemben és kénytelen voltam ismét elmosolyodni. A nagyi mindig óvott attól, hogy csak úgy megismerkedjek másokkal, de pont ő volt az, aki könnyedén beszélgetésbe tudott elegyedni olyanokkal, akiket nem is ismert és alig egy óra alatt már szinte a barátjának tekinthette őket.

Én nem voltam ilyen. Dáviddal is az egyik csoporttársam hozott össze, akit már akkoriban is gyönyörű nők vettek körül. Dávid egy-két alkalommal elvitt randira, de aztán mintha alábbhagyott volna az érdeklődése mindig kifogásokat keresett. Végül arra a döntésre jutottam, hogy velem van a gond. Életemben talán egyszer jártam fodrásznál, de akkor egy fiú kedvéért mindent meg akartam tenni, így a legtöbb spórolt pénzem a szépségápolásra és vadonatúj cuccokra ment el. Még a nagyim sem akart felismerni, amikor megváltozott külsővel tértem haza és akkor is rosszallóan nézett rám, amikor Dávidot bemutattam neki. Őrültség volt tőlem most már tudom, ahogy annak idején a nagyim is tudta. – Dávid is csak azt akarja – mondogatta mindig, amikor kettesben maradtunk egy kis időre. Én ezt másképp képzeltem, főleg mikor megkaptam a jegygyűrűt. Letekintettem a gyűrűs ujjamra, amin nemrég még ott virított a 14K-os fehérarany gyűrű búzavirágkék zafírral. Nem gondoltam egyszer sem a házasságra, de Dávid úgy tűnt nagyon is komolyan gondolja. A gyűrűt egy gyertyafényes vacsora alatt húzta fel az ujjamra és mindenféle ígéreteket tett nekem. Csak bámultam rá, mert még azután sem tudtam elhinni, hogy a menyasszonya lettem miután már fél éve jegyben jártunk. Mindig megcsodáltam az apró ékszert és reméltem, hogy az esküvőn is olyan boldog leszek, mint az eljegyzés estélyén.

    – Menyasszony volt, igaz? – szólalt fel ismét a férfi és szinte megkövültem a váratlan kérdéstől.
    – Mit foglalkozik vele? – fakadtam ki. Bosszantott, hogy ilyen átlátható vagyok számára.
    – Elnézést, de az, ahogy nézte a gyűrűsujját azt hittem a pasija dobta és...
    – Ehhez meg végképp nincs köze! – utasítottam rendre és már álltam is fel, hogy keressek egy másik helyet magamnak, amikor is megfogta a kezem. Döbbenten néztem rá, de nem tudtam elvenni a kezem az övétől, mely bilincsként kulcsolódott a csuklómra. Olyan meleg volt és erős, hogy beleborzongtam. Ki ez a férfi?
    – Bocsánat! – nézett a szemembe és én nem tudtam mit gondoljak róla. – Hasonló helyzetbe voltam én is nemrég és sokáig ugyanígy viselkedtem, mint ahogy most maga. Csak... gondoltam... megismerkedhetnénk az út alatt, ha nem gond.
    – Csak amiatt, mert ugyanaz történt velünk? – hökkentem meg, de aztán elhúzva a kezem kissé habozva szemléltem őt. Vajon jó ötlet? Felsóhajtottam, majd visszaültem a helyemre.
    – Örülök, hogy marad – nézett rám megértő szemekkel. Rábólintottam, bár magamban tartottam ettől az ismeretségtől. – A nevem Márk.
    – Réka.
    – Örülök, hogy megismerhetlek, Réka – válaszolt fáradhatatlan kedvességgel, ami egyszerre volt gyanús és jóleső számomra. – Megkérdezhetem, hogy merre járt ilyen szép ruhában?
    – A pasim esküvőjén – jegyeztem meg epésen, mire Márk kikerekedett szemekkel bámult rám, mint aki rosszul hall. – A felesége ujján pedig az én eljegyzési gyűrűm van.
    – Erre tényleg nem tudok mit mondani, talán csak annyit, hogy az expasija bolond és meg fogja bánni a döntését.

Meglepődve hallgattam Márkot, aki úgy beszélt Dávidról, mintha tudná, hogy ez lesz a vége. Vajon tényleg meg fogja bánni? És akkor mi lesz? Visszajön hozzám? Nem! Még egyszer nem esek bele ebbe a csapdába!

Mikor felültem a vonatra még nem gondoltam, hogy a könyvem mellett – amit már magam sem tudom, hogy hányszor olvastam el – más valakinek a társaságát is élvezni fogom. Csak egyszerűen el akartam hagyni a környéket, hogy valahol távol egy csendes kis zugban megleljem a békémet. Nem volt könnyű csak úgy mindent hátrahagyni, összecsomagolni és végül eldönteni, hogy messzire megyek. A gondok nem most kezdődtek, de csak most tisztáztam magamban azt, hogy nincs értelme őrölni a szerencsétlenségemet. Amint egyik megállóból a másikba mentünk a könyvet bújtam, mintha ezzel is elfeledhetném mindazt, ami történt. De nem sikerült. Ám, amikor a lány benyitott a kabinban gyönyörű, kivágott ruhában még a szívem is megállt egy pillanatra. Az a kínzó arc, a könnyes szem nagyon is ismerősek voltak számomra, ahogy az értetlenség nyomai is, melyet próbált palástolni.

Ahogy rám nézett és köszönt, tudtam, hogy egyedül szeretne lenni a magányában, de egyszerűen képtelen voltam elmenni és itt hagyni. Mindvégig a tájat próbálta figyelni, de közben valahol máshol vagy inkább más valakin járt a gondolata. Nem tudtam mitévő legyek, próbáltam szóba elegyedni vele és már szinte magamat néztem hülyének, amiért olyan sok ostobasággal győzködtem. Menyasszony volt. De valami történt, ami miatt ilyen zaklatottá vált. Tudom milyen érzés, ha a szerelmünk elárul és egy másikat választ. Amint ezt felhoztam neki szinte leüvöltött és igazat adtam neki, hisz nincs jogom beleszólni az életébe, de nem akartam, hogy olyasvalaki miatt eméssze magát, aki nem érdemli meg még azt sem, hogy a nevét kiejtsék.

Réka. Így hívják. Gyönyörű a neve, ahogy a nő maga. Lehet olyan huszonnégy éves. Búzaszőke haja szép kontyba fésülve. Almazöld szeme még fényesebbé vált, amint beletekintett a Napba. Egyszerű sminkje igazi természetét mutatta, amit mindig is szerettem a lányokban. Megdöbbentett a tudat, hogy képes volt az expasija esküvőjére elmenni. Vajon az a férfi ilyen ostoba, hogy Réka helyett más valakit vett el? És miért ment el az esküvőre? Kínozni akarta magát? Vagy azt hitte, hogy az a fickó visszamegy hozzá?

    – Na és maga merre tart? – szólalt meg kis hallgatás után. Örültem, hogy nem tartózkodik tőlem.
    – Ahogy már mondtam hasonló cipőben járok, mint te.. maga... – dadogtam.
    – Szerintem... tegeződjünk... végtére is nem lehet nagy korkülönbség köztünk – adta meg az esélyt Réka és ennek még inkább megörültem. Remegő kézzel tettem le magam mellé a könyvet. Eddig egy nő sem váltott ki nálam ilyesmit és tudtam, hogy ez nem lehet véletlen.
    – A barátnőm másfél éve dobott, mert megismerkedett egy másik pasival. És ahogy az lenni szokott olyannyira kijöttek, hogy a házasság sem volt akadály számukra, amit csak tegnap tudtam meg egy közös ismerősünktől, aki Londonból tért haza, hogy részt vegyen a jeles alkalmon – vallottam be minden feszengés nélkül. Erika meglepő arcán elmosolyodtam. – Miért ment el az esküvőre?
    – Én csak... – sóhajtott fel Réka, majd ujjait tördelve nézett ki az ablakon. Arca ismét szomorúvá vált és eldöntöttem, hogy valahogy megpróbálom feledtetni vele ezt a szörnyű napot. – … azt hittem, ha meglát, akkor meggondolja magát. De egy év alatt sem gondolta meg magát, nemhogy az esküvője napján. Furcsa volt őket látni, amikor tudom jól, hogy nekem kellett volna ott lennem, de...
    – De úgy érzed az életed másmilyen lett volna, ha az ő oldalán álltál volna abban a pillanatban – helyesbítettem.
    – Valami ilyesmi – hajtotta le fejét, majd kézfejével ismét eltörölt egy könnycseppet. – Azért is gondoltam másképp, mert Dávid elküldte a meghívót. Most már tudom miért.
    – Nem elég, hogy összetörte a szíved még ezzel is tetézte – szorítottam ökölbe a kezem, de ekkor valami furcsa gondolat ötlött eszembe. Dávid. Amikor értesültem barátnőm esküvőjéről, elolvastam a reggeli újság esküvői rovatát és csak az ő esküvőjéről írtak és... Dávid. Ez a név szerepelt Meli neve mellett. Az nem lehet vagy mégis?

Pár percig némán figyeltem Rékát, aki hallgatásba burkolózott az előbbi megjegyzésemet hallva. Vajon, ha elmondom, amire rájöttem, mit tesz? Kimegy és soha többé nem látom? Mit tenne, ha tudná, hogy a volt pasija az én barátnőmet vette el? Miért érzem úgy, hogy nem mondhatom el neki? Kétségek gyötörtek és lázasan gondolkoztam mit tehetnék ez ügyben. Réka szenved. Én már valamelyest túlléptem a Melivel való szakításom óta, de Rékában mély nyomokat hagyott Dávid. Mégis hogy történhetett ez meg? Miért azzal a nővel kellett találkoznom, akinek a volt pasija az én volt barátnőmmel kötött házasságot? Mindenféle gondolat járt a fejemben, köztük az is, amit sosem tettem meg és nem is értettem magam miért gondolok én ilyesmire. Miért csábítsam el Rékát? Csak azért, hogy később beszámolhassak róla a barátaimnak, akik azonmód Melinek is elmondanák? Tudatni akarnám Dáviddal, hogy amit tett ő és Meli ugyanazt megkapják csak egy kicsit másképp? Nem! Réka nem érdemli meg az ilyet! És én sem tudnék úgy együtt lenni valakivel, hogy közben azon tépelődöm vajon mit gondolna róla a volt barátnőm.

    – Az a könyv igen régi lehet vagy túl sokat olvastad? – szólalt meg a kínos csend után Réka. Egy pillanatra kibillentem a saját gondolataim árnyékából, majd a könyvre sandítottam, amit még Meli adott nekem az első közös karácsonyunkra. Akkor csak egyszer olvastam el és nem igazán tetszett, mert a szereplőt elhagyta a szerelme és hiába próbálta más nők társaságát élvezni, nem tudott felejteni és később öngyilkos lett. Miután Meli elhagyott a könyvet több tucatszor olvastam el, a lapok néhol elszakadtak, valamelyiket még egy kávéfolt is díszíti.
    – A múltam egy olyan része, amit még nem dobtam ki – jegyeztem meg keserűen és Réka bizonyára rögtön rájött, hogy miről is beszélek.
    – Ezek szerint még te sem felejtetted el őt – válaszolt halkan Réka és egymásra néztünk. – Valamit el kell mondanom.

Érdeklődve néztem rá. Réka meglepő dolgot kezdett el mesélni nekem. Miután megtudta, hogy ki Dávid újdonsült barátnője a közösségi oldalon felkutatta az adatlapját és alaposan átnézte. Réka maga sem gondolta, de mialatt beszélgettünk valahogy ismerősnek tűntem számára és végül rájött, hogy egy közös képen szerepeltem Melivel. Azt a képet végül törölte az adatlapjáról. Így már én is elmondtam neki, hogy sejtésem lett arról a beszélgetésünk alatt, hogy Dávid – akinek nevét az újságban olvastam – az a férfi, akivel Réka egykor együtt volt, de azt nem árultam el neki miket gondoltam utána. Hirtelen Réka elnevette magát és nekem is jókedvem lett ettől. Rékának most a nevetés adta a szemeibe toluló könnyeket.

Egyikünk sem értette miért sikerült így az életünk ezen szakasza, de mindketten örültünk neki, hogy vége lett és valami újba kezdhetünk. Az utazás utolsó percében is egymást hallgattuk, de már nem csak az elmúlt szerelmeinkről beszéltünk, hanem saját magunkról, arról mit szeretnénk elérni az életben és hová akarunk eljutni.

Mire leszálltunk a vonatról a Nap már a horizontot érintette. A friss levegő a közelben húzódó Balaton vizének illatával keveredett. Ahogy egymásra néztünk Réka szomorúságát már nem láttam, de én éreztem a saját szorongásom. Réka értelmes, gyengéd és humoros teremtés, akiről már most tudni véltem, hogy számomra nemcsak barátként lenne fontos. De tudtam, hogy ez most nem lehetséges. Réka még talán sokáig Dávidért fog sírni és én nem akarom felzaklatni azzal, hogy együtt is megpróbálhatjuk a felejtés útján elindulni.

Ahogy elnéztem Márk kedves, megértő tekintetét lelkem sóhaját hallottam végig. Márk nem tolakodott, még ha egyszer-kétszer olyan pontot érintett, amivel a szívemet szúrta. Furcsa, de arra gondoltam miután már felszabadultabban beszéltünk egymással, hogy bárcsak hamarabb ismertem volna és bárcsak tovább tartana ez az egész, ami elkezdődött. Valahogy lelkem legmélyén éreztem, hogy a mi kialakult kapcsolatunk nem itt ér véget. És reméltem, hogy amint túl leszek a Dávidon, Márk még mindig szabad lesz és talán ő elfogad olyannak, amilyen vagyok. De félek reménykedni vele kapcsolatban.

Miután elköszöntünk egymástól, Réka taxiba ült, én viszont a könyvemmel és a táskámmal a kezemben elindultam a családi nyaraló felé, amely közel helyezkedett el a Balatonhoz. Minduntalan Réka járt a fejemben. Nem ismertem Dávidot, de ismertem Melit. Ha Dávid olyan, mint ahogy azt gondolom, akkor megérdemlik egymást Melivel. A Melivel eltöltött évek elködösítettek, nem vettem észre, hogy akivel élek nem úgy szeret, csak a látszat volt csupán. Miután a köd elpárolgott, úgy én is visszatértem önmagamhoz. Letekintettem a kezemben lévő könyvre, fanyar mosollyal vetettem búcsút neki, és amint kidobtam a legközelebbi szemetesbe már mentem is tovább az úton. Már ekkor tudni véltem, hogy Rékára érdemes várni és mindent meg fogok tenni, hogy mi együtt lehessünk.

Mindenkinek van egy saját története

Mindenkinek van egy saját története a szerelemről,

a szenvedésről,

az örömről,

a bánatról,

a mosolyról,

mely megszépítette életünk,

a szavakról,

melyek megbántották életünk.

A szerelemről,

mely tűzörvényként hatolt be szívünkbe.

A szenvedésről,

mely sok fájdalmat szült.

Az örömről,

ami apró ajándékként hullott ölünkbe.

A bánatról,

mikor könnyeinket próbáltuk elrejteni.

A mosolyról,

mi hamis ábránd volt csupán.

A szavakról,

mi kedvesek voltak lelkünknek.

Az érintésről,

ami visszatartott vagy eltaszított minket.

A csókról,

mely égetett s sebzett egyszerre.

Az ölelésről,

mely szorított s elengedett.

A viszontlátásról,

mely összetört vagy boldoggá tett.

Mindenkinek van egy saját története,

ki hogyan élte meg,

mennyi emlékei lettek általa s gondol vissza a múltra.

2015.12.18., péntek

Érzelmek viharában 4. rész

Érzelmek viharában

A Hold halványan rád világította szomorú fényét.

Szívet tépdeső fájdalom hasított beléd.

Vörös köd lepte be a zsenge füves területet,

ahol két egymás kezét fogó szerelmes feküdt élettelen.

Kezedben a fegyver,

amivel végeztél velük,

amivel ártani akartál szerelmüknek.

Téged becsaptak,

féltékenységed eltorzult,

indulataid felszínre törve cselekedtél,

mikor rájuk leltél.

Ők hiába szabadkoztak,

könyörögtek,

te árulásukért szenvedésbe,

végül a halálba küldted őket.

De még így is a Hold fényében,

az árulás éjszakáján,

a halál hideg érintése ködében,

ők megmaradtak egymásnak örökre.

A te lelkedben viszont a gyász és a fojtó szenvedés maradt,

ami összeszorította szíved.

2014. január 4.

szombat

Verses képek 2.

2013. szeptember 6.

péntek

Christin Dor - Versek 6. rész

Önmagam hibája az életem vétke.

Hiába a sok áldozat nélküled kell, hogy éljek.

Szenvedtem-e eleget?

Magam sem tudom.

A lelkem felemésztette erőm.

Nincs, aki életben tartson.

***

Oly hitvány s becstelen,

ahogy mások érzéseivel játszol.

Örülsz minden szenvedésnek,

amit magad okozol.

***

Fenyegető pillantásod fénye.

Lelked dühös, amiért elhagytalak téged.

Szíved nem volt tiszta sosem.

Elhagytalak, mert élni nem tudtam veled.

Nem sajnálom.

Sem azt, amire készülsz.

A szenvedély kötött össze minket az is választ el.

Válogatott Verseim 27. rész

Láncszemek szorosan egymásba fonódva,

leláncolt testet fogva tartanak,

szabadulni kíván kínzó-gyötrő fájdalomtól,

de a láncok kitartanak,

miközben az ő lelke egyre fárad.

Szabadságról álmodozik,

homályos tekintete zavart álmoktól tele,

szeretteit látja viszont.

Boldogságról vágyakozik,

midőn fájdalma egyre nagyobb,

súlyos teher nyomja lelkét.

Tudja nincs menekvés az ítélet elől.

2012. március 28.

szerda

Szerelmetes versek 4. rész

Bocsáss meg nekem, amiért vétkeztem ellened.

Bocsáss meg nekem, amiért hazudtam neked.

Nem tudom mit miért teszek,

de azt tudom, hogy nagyon szeretlek téged.

Nincs a világon fontosabb,

mint te.

Csak nem vettem észre,

amíg el nem veszítettelek.

Bocsáss meg nekem, hogy későn vettem észre mit érzek irántad.

Bocsáss meg nekem, hogy ennyire gyenge voltam.

Bűnömet nem tudom megmásítani,

de remélem, hogy idővel tiszta lappal kezdhetek,

s akkor téged is visszaszerezlek,

mert nagyon szeretlek.

***

Azt mondják a szív győzedelmeskedik az ész felett.

De, amikor hibát követünk el az ellen,

akit oly nagyon szeretünk,

szívünk cserben hagy minket.

S bármennyiszer kérhetünk bocsánatot,

az árulás bűne s a fájdalom örökre megmarad,

még ha a mélyben lapul,

néha a felszínre tör.

Ezért kérem, hogy a szívek sose hagyjon cserbe senkit.

Mindig ott legyen, mikor bűnre csábít.

S ha ezt megtartják sosem lesz fájdalmas a szerelem.

***

Mily későn jöttem rá, hogy az életem része voltál.

Ott voltál mellettem egy karnyújtásnyira,

de sosem vettelek észre igazán.

Nem hallottam hangod,

mikor hozzám szóltál.

Nem láttam,

ha könnyek mardossák szemed.

Nem értettem s nem foglalkoztam vele,

hogy mi is zajlik benned.

Csak ott voltál mellettem s szótlan bámultál engem.

De egy nap már nem voltál jelen,

eltűntél hangtalan s én akkor keresni kezdtelek.

A szívem szomorú ritmusát hallva,

tudtam, hogy már rég nem vagy.

S ez az érzés fojtogat minden keserves nap.

***

Bevetettem ellened minden női praktikát,

bűbájt eresztettem rád.

Kétségek közé akartalak taszítani,

érzéseket akartam kicsikarni.

De bármit tehettem én voltam a vak,

hogy szerelmed sosem lesz az enyémmel párban.

Elfogadni is csak későn mertem,

a tudatomat önző módon bezártam előttem.

S amikor a bukás elérte már így is vérző szívem,

még mindig reménykedtem.

***

Könnyek szöktek szemembe,

de csak azt mondtam a por ment bele.

Fájt a szívem szüntelen,

de csak azt mondtam egyszeri alkalom.

Sosem vallottam be magamnak,

hogy miattad szenvedek évek óta.

***

Megtagadtam a szerelmet,

nem kértem belőle.

Egyszer megsebezték a szívem,

elég volt belőle.

Kiheverni az első szerelmet,

nem éppen volt fájdalommentes.

Évek teltek el míg beláttam,

ennek így nincs értelme.

A fájdalom ugyan nyugalommá vált,

de azóta is féltem magamtól a szerelmet.

Nem tudok könnyedén megbízni senkiben.

Mindig a rosszat keresem.

Nem hiszek a hirtelen jött vallomásnak,

hazugságnak hiszem.

Nem hiszek az igaz szerelemben,

mégis azt keresem.

Az életem olyan,

mint egy szétrobbant kártyavár,

egyiknek sem találom a megfelelő párját.

Talán nem vagyok még kész egy újabb szerelemre?

Talán nem akarok ismét fájdalomban élni?

Vagy egyszerűen nem tudom mi a helyes?

Mert magam is tudom,

hogy szerelem nélkül az ember csak félember.

***

Lehunyom szemem s őt látom álmomban.

Érzem, ahogy húz magához s én nem tudok ellenállni.

Mégis félek tőle.

Lehunyom szemem s ő a karjaiban tart.

Szenvedélyes csókjával elhallgattat.

Mégis akarom őt.

Elég egy perc, hogy álomba merüljek,

s az ő világában találom magam.

Szabadulni képtelenség,

hisz mindent megad,

amire vágyom.

De az álom csak álom marad,

s én a valóságot akarom.

De a valóság csak valóság marad,

s én az álmot akarom.

Akaratlanul is őrá vágyom.

***

Elloptad tőlem az első csókom s utána lepattintottál, mint egy piszkot.

Utánad mentem, de te már messze jártál.

Csókod még mindig érzem.

Mikor újra találkoztunk, mint aki nem ismer úgy elmentél mellettem.

Én dühösen megragadtam kezed s visszarántottalak,

majd ajkam ajkadhoz érve visszaköveteltem csókomat.

Azután fogtam magam odébbálltam,

de az emlékek kísértenek.

S bármennyire rád vágytam már mindkettőnk foglalt volt.

S amikor újra összefutunk,

ugyanolyan ismeretlenek vagyunk egymásnak,

mint azelőtt.

***

Hogy mondjam el mit is érzek,

hisz magam sem tudom.

Zavart érzések keringenek bennem,

nem tudom mit akarok.

Hogy mondjam el mit is érzek,

ha soha nem figyelsz rám.

Félek a választól,

amit tőled kapnék.

Hogy mondjam el?

Írjam le egy papírra?

Vagy szavakba öntsem s eléd tárjam?

Maradjon titok, míg végül beleőrülök?

Hogy mondjam el mit is érzek,

ha te már mást szeretsz.

***

Kegyetlen mód visszautasítottalak,

nem érdekelt, hogy mit gondolsz rólam.

Nem szerettelek, akkor miért lettem volna veled?

Nem hinném, hogy sajnálatból szerelem szövődhet.

Nyers modorom abból is fakad,

hogy már nem hiszek a szavaknak.

Nem hiszek abban,

ami boldogságot varázsolhat.

De akad még más ki helyemre léphet,

nem féltelek.

Bárki is lesz az, aki szeretni fog téged,

hidd el jobban jársz vele.

Újabb költeményeim!!! 12. rész

Álmodoztál róla hosszú éveken,
megszerezted magadnak másokkal szemben.
Birtokoltad, nem hagytad, hogy másé legyen.
Még a levegőt is elvetted tőle.
Azt akartad, hogy csak veled éljen,
veled foglalkozzon,
s közben szenvedni hagytad.
Nem láttad be, hogy más is van a világon,
nem csak az önző szereteted.
Amikor pedig nem figyeltél rá,
ő kirepült a kalitkából,
hogy messze legyen tőled s a kisded játékaidtól.

xxx

Ne félj kimondani, amit gondolsz.
Még akkor sem, ha bántó és sértő.

xxx

Ne félj megmutatni ki vagy,
de ne vidd túlzásba, mert magadat csapod be.

xxx

Néha nézz bele egy tükörbe,
és meglátod mit mutat.
Mert ha nem tetszel magadnak,
akkor csak egy álca vagy.

xxx

Ha azt mondod gyönyörű vagy,
de mások nem így látják,
az csak amiatt van, mert van, aki nálad is szebb,
csak ő nem mondja.

xxx

Ne hidd el, hogy aki másképp néz rád az utál vagy irigy,
mert te is hasonlóképp cselekedsz.

xxx

Amikor megpillantasz valakit,
aki számodra még ismeretlen,
soha ne ítéld el,
mert később ő lehet az egyik legjobb barátod.

xxx

Első látásra elítélni valakit sok mindent elmond rólad.

xxx

Nem lehet mindenki olyan, mint te.
Mindenki más személyiségű.
Mindenki olyan amilyen.
Megismerni és elfogadni kell a másikat,
még akkor is, ha nem mindig könnyű.