Versenybe szálltam:) - Emlékszem

http://irokhaakarok.blogspot.hu/2012/07/tortenetalkotas-szavakbol.html

Harmadszor is megpróbáltam egy kisebb történettel. Remélem valamelyest sikerült. Eléggé el vagyok foglalva a kiadni váró regényemmel, így csak akkor van időm blogra, amikor épp úgy adódik. Főleg a vers blogom az, amin meglátszik, hogy dolgozom valamit is.:) De most ezt hagyjuk! A linkre kattintva elolvashatjátok, hogy mit is írtam. Nem mondok semmit, hogy miről szól.:) Valahogy úgy éreztem most újra megpróbálkozhatok az írással ebben a formában és az igazság az, hogy versenyezni elég jó dolog. És itt nem csak arról van szó, hogy hanyadik helyet érsz el, hanem hogy megismerjék az írásaim, mégha így verseny által is. Úgyhogy a hajnalom mással sem telt, mint egy kis történetet összerakni. Na jó azért nem maradtam fenn sokáig.:) De jó érzés újra írni, főleg egy kissé elrugaszkodni attól, amiben eleve benne vagyok. Na mindegy! Nem spilázom túl. Olvassátok el a történeteket, mert az enyém mellett vannak jobbak is és szerintem lesznek is.:) Szép nyarat kívánok mindenkinek!!! xoxo
2012.07.23.

Emlékszem

Emlékszem, még ha homályosan is. Akkortájt hideg, kora őszi nap volt. Csak egy-két óra választhatott el a sötétségtől, amit a ködfelhőtől már nem láthattam. Megborzongtam, ahogy egyre közeledtem felé. A csupasz talpam alatt megnyikordult a móló öreg deszkái. A szél meglebbentette hófehér hálóingem. Még ez sem tántorított el attól, hogy elérjem őt. Őt, aki háttal állt nekem zsebre dugott kézzel.

Idegesen néztem a hátát. Kedvenc zakóját vette fel, hozzáillő nadrággal és cipővel. Homokszőke haját megborzolta a szél és én elmosolyodtam. Szerettem a haját simogatni, és ő mindig elszenderedett az érintésemtől.

Megálltam. Csak egy-két centi választott el tőle. Éreztem a dohányszagot, ami megcsapta orrom, de valamiért most nem undorodtam tőle. Felsóhajtottam. Sóhajom megremegett, ahogy kezemmel kinyúltam feléje. A szívem egy pillanatra megállt, ahogy ujjaim hozzáértek a selymes hajhoz. Az érintésemre azonnal reagált és lassan megfordult. Aranybarna tekintete melegen tekintett rám, mégis volt benne valami, ami zavart engem.

Amikor először találkoztam ezzel a tekintettel nemcsak az emlékeimbe véste magát, hanem a szívembe is, amely azonnal megtelt a legkülönlegesebb szerelemmel, amit valaha is éreztem. Mindössze öt évvel volt idősebb nálam, de korához képest igen tapasztalt és változatos életszemléletű volt. Ahogy engem is úgy mindenki mást a környezetemben levett a lábáról.

A köd körülölelt minket. Csak egymást láttuk benne. Egyik kezével kinyúlt felém és megsimogatta az arcom. Elmosolyodtam. Hát mégis igaz lenne? Még mindig szeret?

- Miért vagy itt? - kérdezte tompán, majd látva a remegésem levette zakóját és rám terítette. Mindig odaadó társként viselkedett.

- Olvastam a leveled - feleltem a kérdésére. Ő értetlenül nézett rám, majd szorosan behunyta a szemét. - Mondtam már neked, hogy gyönyörű a kézírásod? - dicsértem őt.

Mindig is dicsértem őt, mert sokkal ügyesebb és okosabb fiú volt, mint azok, akiket ismertem. De amit a leginkább szerettem benne az a költői énje. Mindig meg tudott lepni egy-egy gyönyörű verssel, amit nekem szánt. Csak nekem. Kivéve egy levelet, amit nem nekem írt, hanem az unokahúgomnak. Egy szerelmes levél, melyben megvallja érzéseit és azt, hogy nem tudja viszonozni az én érzéseimet bármennyire is szeretné. S az addig eltöltött hat hónap, melyet együtt éltünk meg csupa hazugság volt. Mindig is őt szerette nem pedig engem.

- Őt vártad - mondtam halkan. Megrökönyödve nézett rám, de nem szólt semmit. Közelebb léptem hozzá, majd szorosan hozzábújtam. Nem lökött el magától. Testének melege azonnal átmelegített. Jó érzéssel töltött el közelsége, mégis szomorúan néztem magam elé.
Ekkor vettem észre a móló oldalához kikötött csónakot. A szigetre mentek volna. Együtt. Caleb és Sonia el akart menni. Titokban. Felnéztem a férfira, akit szerettem, s aki nem tudta viszonozni érzéseim.

- Szeretlek - suttogtam, majd a kést, amit addig rejtve magamnál hordoztam, és amely már egy életet kioltott, most Caleb oldalába döftem.

Caleb kikerekedett szemmel bámult rám miközben ereje elhagyta, s ekkor még mélyebbre toltam a kést. Ő csak bámult rám értetlenül. Ajka remegett, de hangja elcsuklott. Még mielőtt teljesen elernyedt volna odavonszoltam a csónakhoz, és ahogy erőmből tellett, lassan belefektettem. Még utoljára egymás arcába néztünk. Láttam, ahogy lelkének fénye kialszik, s szemhéja örökre lecsukódik. Még egy ideig elnéztem Caleb kedves arcát, majd zakójával betakartam testét. Nem akartam, hogy megfázzon a hidegben. Még egy utolsó csókot nyomva ajkára, eloldoztam a kötelet és a csónakot ellöktem a mólótól. A csónak egyre csak távolodott, beleolvadva a sötétség ködébe. Ezután a kezemben levő késre néztem, mely Caleb és Sonia vére keveredett. Ismét megborzongtam. A véres kést a vízbe dobtam s lassan visszafordultam otthonom felé.

A sötétség leple alatt tértem vissza a szobám melegébe, s amint lefeküdtem ágyamra, álom jött a szememre. Caleb nevetését hallottam a távolban, éreztem ahogy derekam átöleli és egy forró csókkal köszönt. Kezem fogja és együtt sétálunk a harmatos réten. Megállunk a közeli dombtetőn, ahol minden reggel megcsodáljuk a napfelkeltét. Az aranyba öltöztetett vidék azonnal újult erővel szolgáltat felénk. Körülöttünk a környék szinte éledezni kezdett.

Ahogy minden egyes reggel most is a domb tetején szemlélem a felkelő nap ragyogását. Új nap virradt az életemben, ahogy mindenki máséban is. Egy új nap, mely sokaknak árnyékként nehezedik lelkére, de nekem a világosságot hozta el.

Szavak, amiket választottam: móló, szerelem, viszonzatlanság, levél, kés, csónak.

300. bejegyzés!!!:)

Az igazat megvallva nem tudom, hogy hányan olvassátok a blogom, de remélem, hogy mindenkinek elnyertem valamelyest az érdeklődését. OneGirl-nek külön köszönet, hogy olvassa is, de kommenteket is fűz a verseimhez. A Múzsámnak is egy hatalmas köszönet, hogy ennyi saját ihletésű verssel megajándékozhatom azokat, akik olvassák a blogom. Persze mások versei is jelen vannak, mások idézetei is, akiket én magam is szeretek és tetszenek a műveik. Különböző érzéseket írtam le, amik bennem is megtalálhatók, persze némelyiket el-eltitkolom, de ez most mellékes. Pár éve, ha valaki azt mondta volna, hogy én márpedig verseket fogok írni és nemcsak olvasni vagy esetleg tanulni nem hittem volna neki. Szeretem az idézeteket és a verseket is egyaránt. De akkoriban nem igazán rajongtam értük, főleg ha meg is kellett tanulni azokat. Ugyanakkor valamiért a regényírás mellett egyszerűen kikényszerültek belőlem ezek a dolgok. Sehogyan sem tudtam leállítani még akkor sem, ha rövidke kis időre eltűnt a Múzsám, de amint úgy éreztem nem tudok többet írni visszatért és megint újult erővel fogtam neki a versírásnak. Néha azaz érzésem, hogy kihasználja az egyik gyengeségemet, amit nem akarok, de mégis megteszi és mindent papírra vetek, amit érzek, amire épp gondolok vagy egy-egy történetet kovácsolok belőle. Sokan feltehetik a kérdést, hogy miért írok különböző nyelveken, főleg angol és japán nyelveken, amit magam is bevallok, hogy igen sűrűn előfordul. Gondoltam ne csak itt belül az országban olvassák a verseim, hanem mindenhol. Hát azt nem tudom, hogy ez mennyire sikerült. Ugyanakkor ezzel is színesíteni akartam a blogom. Tény és való, hogy webfordító áll a rendelkezésemre, amit már a legelső alkalomkor is megírtam, de remélem nem nagy baj és hogy így is jók a versek. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy lehet nem mindegyik fordítás sikerült jól főleg a japán, hisz egyáltalán nem tudok japánul még ha szeretnék is megtanulni, persze még nem találtam erre megoldást, jobban mondva egy olyan iskolát, ahol ezt a nyelvet tanulhatnám. De mindennek eljön az ideje!!! Vagyis én így vagyok ezzel. Annyi minden lenne, amit szívem szerint csinálnék, írnék meg ilyenek. Azzal sem tudom, hogy mivel kezdjem és mivel folytassam. Az biztos, hogy amíg tehetem ez a blog és a többi is fennmarad és addig csinálom, amíg tudom. Én magam is meglepődtem, de ugyanakkor örülök is neki, hogy elérhettem a 300. bejegyzést, szinte fel sem foghatom. Több bejegyzés van ebben a blogban, mint a legelsőben, amibe a magam kis napjaimat írogatom le. Ott még csak a 180. bejegyzésnél tartok. De sebaj!!! Majd ezt is megoldom. Szóval jobbára most sem tudom, hogy mit írjak, mert már tényleg nem tudom, hogy miről írjak. Bár van most egy elhatározásom vagy jobban mondva egy ötletem, de ezt még nem mondom el. Legyen még titok. Majd később kiderül, amint lehet a tudtotokra adom. Nem rossz dolog az biztos. Bizonyára észrevettétek, hogy a legtöbb versem a szerelemről vagy annak elvesztéséről írtam. Hát mit is mondjak erre!!! Én is jobban szeretem az előbbi dolgot, mint az utóbbit és én is szeretném, ha minden szerelem örökkévaló lenne, de nagy igazság az is, hogy nem minden tejfel. De!!! Még mielőtt bárkinek is elrontanám a kedvét ezzel, így még utánaírom, hogy a szerelem lehet örök, gyönyörű és halhatatlan. Ehhez persze ketten kellenek, de mindig megtalálja az ember a maga társát, akit szerethet és a magáénak tudhat. Én magam még keresem és nem egy horoszkóp jelezte ma, hogy rám tör a szerelem, de eddig semmi sem történt. Hogy miért azt még nem tudom, de lehet csak eltévesztették a horoszkópot. De ez is lényegtelen!!! Hm... Szerintem nincsenek korlátok egy embernél miközben ír. Bár néha én is úgy érzem, hogy valami visszahúz, de mégis tolom előre azt a bizonyos akaraterőmet és végül kiforrja magát. A gond csak ott kezdődik, hogy mióta verseket írok a regényeimmel nem úgy tudok haladni. Úgy tűnik a lírai énem sokkal erősebbé vált az elmúlt időszakban. Bár már magam sem tudom, hogy mióta is írok verseket, annyi bizonyos talán, hogy azóta mióta elkezdtem művelni ezt a blogot. De akkoriban is csak az járt a fejemben, hogy mások híres költők verseit és idézeteit rakom fel. De mellettük hirtelen ott termettem én is. Még ha nem is vagyok sem leszek híres költőnő, akkor sem keseredek el. Ide leírogatom a gondolataimat és aztán majd lesz valahogy. Jaj nekem!!! Kattog az agyam, hogy még írjak-e vagy sem ide valamit, de azt hiszem csak a versek és a regényeim mondhatják el milyen a bennem lévő írói hajlam. Még egyszer nagyon köszönöm mindenkinek, aki idetéved, olvasgat néhányat aztán ennyi. Az biztos, hogy ennek örömére saját magamat is meglepem valamivel, dehogy mivel azt még én sem nagyon tudom. Biztos egy új verssel, de az is lehet, hogy mással.

Pusy.Sya.Kriszta