Ady Endre: Az elhagyott kalóz-hajók

Hajnalodik s végre: az én hajómon.
Az igazin, szállok virág-fedetten.
Nem ismerek a vén, elszánt kalózra,
Hurráh, vágyak pompás legénye lettem
S boldog hajóm fátyollal lobogózva
Olyan, mint kék fátylas ég-darab
S tűz szememen bekacag a Nap:
Sohse látott csodábbat a hajónál,
Sohse látott hajóst még hajnalibbat.
Tengereket zúdít elénk a vágyunk,
Még. Oceánunk is az enyém.
Karunk ölelő ritmusára ringat,
Himnuszt kürtöl a babonás hajó-kürt
S zeng a csók a hajó fedelén.
Árbocom a váró diadal,
Bódító és szűz-lyán adta csók
S üldözőim a kalóz-hajók,
Kikkel rabolva, hajh, annyit bolyongtam
Olcsó siker- s csók-portékákra lesve.

Hát mégis hasztalan hajszolt az Este,
Nem az ő ölébe jött vagyok,
Hajnalok küldöttek, hajnalok
S mégis eljött értem a hajóm.
Óh, volt hajók, be elárnyultatok már,
Óh, volt prédák be nincs izetek
Szabadabb vagyok minden szabadoknál,
Olyan teljesen nem magamé.
Szemem melyik volt hajót vágyja vissza?
Gyötrelmes, kérdő, kínzó ifjuságnak
Zöld lobogóju, éhes kis hajóját?
Vihar-hajómat, mely az ósdi nóták
Kopott, kis bárdjait hagyta el?
Avagy a száz-szoknya lobogót
Lengető, unt, céda csók-hajót?
Névnek, hirnek, mámornak, bölcseségnek
Csunya kalóz-hajóit talán?
Im itt van a szivemen a lyány,
Itt van a szivemben a tenger-élet
Felörvendem, fölélem s boldog órák:
Most vagyok Én és büszkén viszem
Szent és ifjuságos, bolond viharokba
Az egyetlen ölelnivalót
S életem új, legsorsosabb hajóját.