Sokszor keltem fel reménytelenül.
Hiába próbáltam pozitívan látni a világot.
A világ mindig negatív képet mutatott felém.
Érzékenyen reagáltam mindenre.
Próbáltam palástolni a dühömet.
Ki akartam rohanni a világból.
Elmenekülni.
Elrejtőzni.
Nem létezni mások számára.
Nem visszatekinteni, mikor észre sem vesznek.
Próbáltam mosolyogni, mikor ökölbe szorítottam a kezem.
Próbáltam csendben maradni, mikor üvölteni akartam.
Nem tudok elmenni.
Nem tudok el nem fordulni.
Nincs hely a világban, ahol csak a saját világom van.
Be kell engednem, hogy élni tudjak.
El kell zárnom önmagam, hogy magam lehessek.
Szabadon szárnyalni.
Láncok nélkül vándorolni.
Súlytalanságban szenvedni.
Minduntalan az utamat járni.
De amint kinyitom az ajtót, bezáródik a fény,
s csak a borús napok fogadnak.
Elfojtom, vagy hagynom kellene tombolnom.
Elrejtem, vagy hagynom kellene elengednem.
Mindeközben vágyom a szabadságnak ismeretlen érzésére.
Mikor felkelek, tudom, hogy nem várnak kötelezettségek.
Nem tart vissza semmi.
Nincs idő.
Nincs napfelkelte s napnyugta.
Nincs fáradság.
Nincs semmi, ami lázítaná lelkem.
Hogy amikor visszatekintek, boldogan mosolyogni tudjak.
Hogy amikor kinyitom az ajtót, ne a szürkeség ébresszen fel öntudatlanomból.
2021. január 23., szombat 17:29
