Az erdő birodalmában járva Nadja különböző növényt és állatot fedezett fel. Sosem merészkedett ennyire messzire, de nem tudott betelni azzal a szépséggel, amit ez a vidék nyújtott. Elvarázsolta és úgy érezte magát, mint egy mesebeli hercegnő, aki eltévedt az ismeretlenben és most nem talál haza, a családjához. Mégis többet akart látni, így amint ismét erőre kapott útnak indult. Hamarosan elért egy patakot és annak irányát követve lassan egy tükörsima tóhoz ért, mély sötét volt mégis hívogatóan békés. A tó fölött színes szárnyú lepkék, szitakötők és még minden érdekes szárnyas bogár jelent meg és körözött a víz felszínén, melyen tavirózsák lebegtek. Azon pedig megpihenve egy-egy szitakötő ült és várt, majd ismét a levegőbe emelkedett és körözni kezdett.
Nadja halkan megközelítette a helyet és elnézte azok játékát a víz fölött. Csodálatosnak tartotta és szívesen játszott volna velük. Miközben figyelte őket nem vette észre, hogy őt távolról szemlélgetik. Kíváncsi tekintet meredt a kislány felé és bár tudta nem szabadna mégis előmerészkedett a búvóhelyéről, és lassan a lepkék közé szállt. Furcsa kislény volt ő. Apró termetű, mégis emberi formában, hegyes fülekkel, és díszes szivárványszínű szárnyakkal. Haja különös rózsaszínben pompázott, szeme pedig aranyzöldben ragyogott. Úgy vélte azzal, hogy itt repked még nem biztos, hogy veszélynek teszi ki magát, főleg egy ártatlan gyermek előtt.
A kis Nadja elnézte a varázslatot mely körbe vette, de nem vette le szemét egy igazán szembetűnő különös lényről, aki közéjük állt. Táncolt a levegőben. Először azt hinné az ember, hogy ugyanolyan rovarszerű, mint a többi, de nem. Teljesen kivehető volt az emberi alak, amitől Nadja úgy érezte egy tündérmesébe csöppent. Tündér.- gondolta magában. Biztos egy tündér táncol a szemei előtt.
Amikor a táncnak vége lett Nadja el kezdett tapsolni. A kislény rámeredt. Amint tekintetük találkozott tudta, hogy lebukott. Már megint eszetlenül vágta magát bele egy őrült játékba. Nadja rámosolygott olyan ártatlan módon, hogy a kis tündérféleség zavarba jött.
- Táncolj még!- kérte a kislány az apróságot és az megremegett. Arra kéri, hogy táncoljon, de mutatkoznia sem lett volna szabad előtte. Megszegte a törvényt. A nagyapja nem fog neki örülni. Főleg, amiért a kislány még meg is látta.- Táncolj még.- ismételte meg újra Nadja. A kis tündér körülnézett, hátha a társai nincsennek közelben, majd ismét belekezdett táncába a kislány nagy örömére.
Polett és Kevin az erdő szélére érkeztek. Már csak az erdő maradt hátra, hogy megtalálják a kis Nadjat. Csak annyi volt a baj, hogy az erdő nem Polett néni birtokához tartozott, hanem az egyik szomszédjáé, aki amúgy sem szokott mutatkozni az emberek között, de egyáltalán nem volt kedves ember. Polett néni nagyot sóhajtva megfogta a kis Kevin kezét és elindultak az egyik kitaposott ösvényen. Nadja kislány, kicsi lábakkal. Nem juthatott messzire mégis az erdő már igen messze elterült az ő birtokától. Hogy a csudába került volna ide? Találkozhatott volna valakivel, aki elvitte? Jaj csak azt ne!- mondta gyorsan magában Polett. Nem eshetett ilyen bajba. Mia soha többé nem engedi az unokáit idehozatni, ha ezt megtudja és ha Nadjanak valami baja esett. Erre nem is gondolt többet. Ha Nadja ideáig eljött, valahol az erdőben megpihenhetett. Az is lehet, hogy valahol elszunyókált. Csak ne essen semmi baja!- reménykedett.
- Bemegyünk?- kérdezte Kevin kissé rémült hangon.
- Ne félj vigyázok rád.- nézett a fiú arcába kedvesen Polett.- Régen én is féltem az erdőtől. Olyan nagy és félelmetesnek látszik, főleg éjszaka. De tele van megannyi meglepetéssel. Hidd el, itt lesz a húgod is. Ha ő nem félt bemenni, nekünk sem szabad.
- Mi lesz, ha anyu megtudja?- kérdezett rá Kevin.
- Meg kell tudnia, mert nem szabad titokban tartani. A titkok csak nehezítik az emberek életét. Persze vannak dolgok, amik jobb ha megmaradnak ott, ahol vannak. De nem tehetem meg anyukáddal, hogy nem szólok erről. Ha máshogyan jön rá az sem jobb. Sem nekem, sem neked, sem pedig a húgodnak.
- Szerinted megtaláljuk?
- Hát persze csak idő kérdése.- mondta bólogatva az asszony. Kevin okos kisfiú. Tudta, hogy az eltűnések mellett sok ok felmerülhet. Hát remélték, hogy Nadja oka a kíváncsiság. Mennyire ostoba volt, amiért nem figyelt eléggé? Miért aludt el? És miért kell ismét az erdőbe mennie? Lehet, hogy régen szerette az erdőt, de sok minden történt, amiről nem beszélt senkinek. Próbálta az ottani dolgokat elfelejteni és azt, hogy ami titokban kell maradni, annak nem szabad soha feltárulni.
Arlen lassan szedelőzködött a tisztáson. Most, hogy megfogott pár darab nyulat ideje hazatérnie. Nem mintha annyira szeretett volna az üres házban tevékenykedni, vagy szívesen hazatérni, de az volt az otthona. Harmincnyolc évesen egyedül élt a kislányával együtt egy erdőszéli viskóban, ami már jó egy ideje az otthonává vált. Üres volt az is, mint a lelke, de lánya miatt ez sem volt érdekes a számára. Megdörzsölte halántékát, majd lassan felvette a hátára a hátizsákját és a nyulakat, melyet úgy gondolt ma estére jó lakomának tűnhet. Körülnézett. A tisztáson szintén csak ő volt jelen. Az erdei állatok visszavonultak, amint tehették. Senki nem élt erre. Habár az erdőn túl volt egy birtok, melynek lakója egy idősödő asszony volt. Nem igazán érdekelte ki lakik erre vagy arra, hisz ha tehette ki sem mozdult a házból és az emberek közé sem ment szívesen. Mikor idejött ebbe a völgybe azt hitte valaki tréfát űz vele, hisz a völgyet ugyanúgy hívták, mint őt: Arlen. De nem tellett bele sok idő és hozzászokott. A körülmények melyek ide kergették egyáltalán nem múltak el, a mai napig kísérti a múlt és ezt sosem tudja feledni. Ugyan, hogyan is tudná, amikor ő okozta! Megrázta a fejét. Akkoriban egyáltalán nem érdekelték, hogy minek milyen és mekkora értéke van. Azóta sokban megváltozott, de már hiába, hisz a tragédia már megtörtént. Visszacsinálni pedig lehetetlen. Megvette a faházat, ami majdnem összeroskadt a súlya alatt és azon volt, hogy mihamarabb kipofozza. Így lefoglalta magát és nem ment másfelé, hogy megszabaduljon az élettől. Felsóhajtott. Megtörölte kézfejével a homlokát, majd felnézett az égre. Már dél is elmúlt. Jól ismerte a napállásokat, ahhoz hogy még órát se kelljen hordania. Elindult az egyik ösvényre vezető úton, de nem azon amelyiken jött. Nem tudta miért változtatott most ezen, hisz szokásává vált, hogy mindig ugyanazt az utat járja. Ennek ellenére most megszakadt ez az állandóság, melyben élt és folytatta az útját.
A tisztástól távolodva az volt az érzése, nem véletlen ez az egész. Ahogy bekerült az erdő forgatagába az érzés, mely körülvette még inkább fokozódott. Vajon mi van vele? Lehet, hogy napszúrást kapott, hisz nem is erre lakik. Persze maga sem tudta miért, amikor a házat is megvette felvásárolta az erdőt is, hogy még véletlenül se kerüljön közelebbi kapcsolatba senkivel. Persze az erdőhöz mindenkinek köze volt, de azzal, hogy megvásárolta, így nem környékezhették meg. Így valamelyest csendesen élhetett. Persze voltak, akik csendháborítást követtek el, de nem volt vészes. Kíváncsiak voltak rá. Ki vehette meg az erdőt és miért? Sok embernek a völgyben nem tetszett, hogy így cselekszik, de már neki nem számított semmi. Az erdő azóta bűvült, így még több erdei állat fészkelte be magát erre. Még határvonalat sem kellett emelnie tudták, hogy kié a birtok. Remélte ez így is marad.
Nadja tapsolt, énekelt és táncolt körbe-körbe a víz mellett. A kis tündér örült, hogy egy kis embernek örömet okozhat, annak meg még inkább örült, hogy a társai még nem vették észre eltűnését. Remélte, hogy úgy tér vissza a rokonaihoz, barátaihoz, ahogy elment. Nem akarta, hogy tudomásukra kerüljön a tény egy emberrel játszott egész nap. Nadja hírtelen lehuppant a fűbe, majd arcocskáját a magasba emelte. Pár méterre volt csak tőle a tündér, de még így is úgy érezte, hogy közel van hozzá.
- Mi a neved?- kérdezte a kislány barátságos kíváncsisággal. A tündérlány elgondolkozott. Ha tovább folytatja ezt a játékot nem biztos, hogy további lehetősége lesz arra, hogy rója az erdőt. Szabadnak született, így is élt, de a családja egyáltalán nem díjazta ezért.- Az én nevem Nadja. És a tied?
- Nanett.- mondta legvégül a tündérlány és közelebb repülve a kislányhoz alaposan szemügyre vette. Talán nem kellene tartania tőle. Vannak emberek, akik gonoszak, de mint ez a kislány csupa jóság. Mindenki a törzséből annak örül, hogy az emberek már elfeledték őket és hogy csak a mesékben léteznek róluk legendák, történetek és egyebek. De ő ezt egyáltalán nem tartotta helyesnek. Régebben, ahogy a nagyapja is mesélte, az emberek és a különös lények mindig is együtt mutatkoztak, segítettek a másiknak és barátokká váltak. De valamiért, ahogy telt az idő, úgy az emberek között megjelent a gonoszág és többet akartak, mint valaha. Nem maradt meg a béke és a harmónia. Ahogy a nagyapja mondta sosem szabad már bízni egy emberben sem. Talán igaza van, de Nadja nem olyan, akiben nem lehetne megbízni. Sőt... akár a barátja is lehetne.
- Szép név.- mondta rá kedvesen Nadja.- Miért vagy ilyen pici?
- Nem tudom.- mondta a tündér, majd idegesen szárnyalni kezdett ide-oda.- Nem szabad elárulnod senkinek, hogy láttál engem.
- Ami titok, legyen titok.- mosolyodott el bizalmasan Nadja. Nanett elnézte a kislányt és azon mélázott, hogy miért ennyire okos.- A mama nem szereti a titkokat, de én szeretek titkolózni.
- Ígérd meg kicsi Nadja, hogy soha senkinek nem említed, hogy láttál engem.- kérlelte őt Nanett.
- Ő talán nem, de mi igen.- szólalt meg a háta mögött repkedve egy tündérfiú. Nanett rémülten nézett a háta mögé. Barátja jelent meg minden pisszenés nélkül. Lucián az egyik legjobb barátja volt és védelmezőtársa. Úgy szerette, mintha a testvére lenne, de néha az idegeire tudott menni. Főleg, amikor elárulta nagyapának.- Egy ember előtt mutatkozni bűn. Megszólítani, beszélni vele, pedig még nagyobb. Mégis honnan vetted a bátorságot, hogy ezt megtedd?
- Na és te honnan vetted a bátorságot, hogy idegyere és megmutasd magad neki?- vágott vissza Nanett, majd kinyújtotta a nyelvét rá. Lucián hátrahőkölt. Végül is ő maga is megszegte a szabályt. Hogy lehetett ekkora ostoba!- Nadja aranyos, kedves kislány.
- Te ki vagy?- kérdezte kíváncsian Nadja. Lucián szorosan Nanett mellé repült. Szigorú tekintettel nézett le az emberi lényre. Tényleg kedvesnek tűnt, de legbelül bármilyen lehet.- Az én nevem Nadja. Leszel a barátom?
- Barát?- kérdezte döbbent arccal Lucián.
- Látod?- szólt közbe Nanett.- A barátod akar lenni. Én már az vagyok.
- Nevetséges.- szólalt meg Lucián vészes hangon.- Gyere. Ideje visszatérni a faluba. Ha bárki más észrevesz minket nekünk annyi. Vedd tudomásul, hogy most nagyot csalódtam benned.
- Én is benned.- vágta rá nyomban Nanett.
- Mindketten nagy bajban vagyunk.- sziszegte mérgesen a fiú.- Elment az eszed, hogy leállsz beszélgetni egy emberrel??? A nagyapád nagyon dühös lesz...
- De rád is.- szólt közbe felindultan Nanett.- Te is bűnrészes vagy velem együtt.
- Ó te...!- kezdte volna el, de ekkor léptek zaját hallották. Mindketten megkapaszkodtak a másikba, majd szemüket a hang irányára fókuszálták. Amikor megpillantották a hatalmas emberi alakot előtünni a fák mögül abban a pillanatban feljebb repültek és megbújtak egy bagoly ódujában. Nadja nem értette miért tűntek el ilyen hírtelen és sírva fakadt. Nanett lenézett a síró lányra és szíve is elszorult, annyira bántotta az egész.
Arlen megjelenése megijesztette őket. Egyáltalán nem kedvelték a férfit. Szakállas arca mindig megrémiszti őket és ahogy viselkedik... néha az volt az érzésük, hogy a férfi egyáltalán nincs magánál. Arlen hallotta a sírást és kutatni kezdte ki lehet, aki ismét betévedt az erdőbe. Amikor észrevette a szalmakalapot kikandikálni a fűből gyors léptekkel elindult feléje. Nadja meghallotta a lépéseket és amikor felnézett könnyes szemével rémülten felsikoltott. A szakállas férfi olyan volt számára, mint egy démon, aki érte jött, hogy elvigye. Nadja felpattant és futásnak eredt, de nem nézte merre megy és beleesett a tóba. Ki akart jutni onnan, de egyre csak beljebb került és végül elmerült. A férfi nem gondolkozott azon mit kellene tennie, azonnal utána ment és amint beljebb került, kutatni kezdett a kislány után. Mivel nem találta lemerült.
Ekkor értek a tó másik oldalához Polett és Kevin. Hallották a sikoltást és tudták, hogy Nadja az. Futni kezdtek, ahogy tőlük telt és már látták is, amint a kislány belesiet a tóba, majd elmerül. Aztán a férfi utána és már csak a rémület maradt hátra.
Arlen a kislánnyal a karjában felbukkant a felszínen zavarossá téve annak sima felületét. A kislány köhögni kezdett, majd óvatosan a férfi arcába meredt. A szigorú tekintet mégsem rémisztette meg és már tudta, hogy tévedett a démonnal kapcsolatban. Elmosolyodott.
- A nevem Nadja.- mutatkozott be a kislány, mintha mi sem történt volna.- Leszel a barátom?
Arlen először nem értette a kislányt, majd rájött mit is kérdezett és megcsóválta a fejét. Nadja ajka azonnal sírásra görbült azt képzelve, hogy a férfi nem akar a barátja lenni.
- Nem leszel a barátom?- szipogta a kislány. Arlen megértette végül és most először újra mosolyogni kezdett. Nadja erre azt hitte a férfi a barátja akar lenni ezért mosolyog. Kis kezével szorosan átölelte annak nyakát és amint elnézett a másik irányba megpillantotta a nagyiját és a bátyját. Feléjük intett egyik kezével miközben a férfi elindult vissza vele a partra.
Amint kikászálódtak a vízből Arlen a hátiszákjából kivadászott egy száraz lepedőt és a kislány köré tekerte. Polett és Kevin épp ekkor értek el hozzájuk.
- Nadja drágám.- térdelt le a kislány mellé Polett és szorosan átölelte őt.- Miért mentél el? Nagyon aggódtunk miattad.
- Ígérem nem teszem többé.- szólalt meg a kislány reszketve a hidegtől.
- Mindig megígéred és még sem tartod be.- jelentette be Kevin, majd a férfire nézett aki őket figyelte.- Sajnáljuk amiért a húgom ennyi problémát okozott önnek uram.
- Nem kell.- felelt komoran a férfi.- Gondolom a kislány elszökött és idejött kíváncsiságból.
- Elnézést, amiért így idemerészkedtünk.- állt fel Polett miközben karjába vette a kislányt.- Nem akartuk megzavarni a nyugalmát.
- A kislány épségben van ez a lényeg.- jegyezte meg szárazon a férfi.- Gondolom ön a szomszédságomban lévő birtokon él. Ők, pedig az unokái.
- Igen.- felelt kedvesen mosolyogva az asszony.- Kis rosszcsont mind. Kérem bocsásson meg nekünk. Ha nem alszom el, akkor nem történt volna meg. Szerencsére nem történt komoly baj. Meghálálni sosem tudom a cselekedetét. Amit tett nagyon bátor dolog, főleg egy ismeretlen portyázóval szemben. Meghívhatom ma estére vacsorázni. Az ebédet már lekéstük, de szeretném, ha velünk vacsorázna.
- Nem, köszönöm asszonyom.- rázta meg kedvesen a fejét Arlen.- Erre semmi szükség.
- Ó ragaszkodom hozzá.- felelt azonnal rá az asszony.- Ha nem is ma, akkor majd legközelebb. Szívesen látott vendég.
- Ne mondjon ilyet asszonyom, mert nem ismer. Egy idegen sosem lehet szíves látott vendég.- magyarázta a férfi, majd felvette hátizsákját és a nyulakat.
- Nyúlpecsenye.- szólalt meg Nadja mosolyogva. Arlen a nyulakra nézett, majd a kislányra. Ahogy ránézett tudná visszautasítani az ajánlatot, de ahelyett, hogy ő ment volna, inkább elhívta őket magához. Neki is van egy lánya. Talán Nadjaval jó barátnőkké válhatnak, mégha nagy is a korkülönbség.
Folyt. köv.
