Arlen Völgy legendája

Polett néni a kertjében a rózsáit gondozta, miközben dúdolászott jókedvében. Idős volt már, de mintha nem is vette volna észre az idő múlását. Minden reggel az volt az első dolga, hogy kijött rendezgetni a virágos kertjét, mely tele volt mindenféle virággal: rózsákkal, tulipánokkal, jázminnal és már maga sem tudta, hogy milyen növények nőttek ki a puha földből. Megtörölgette homlokát, majd körülnézett. Mint mindig úgy érezte, hogy e hely számára mindig is titokzatos marad. Soha egy perc sem telt el úgy, hogy ne gondolt volna vissza gyermekkorára, aminek hatása a mai napig elfeledhetetlen.

Lassan visszatért a munkájához. Nem bánta, hogy piszkos lesz a ruhája és a keze, pedig kislányként gyűlölte, ha ide ki kellett jönnie. Hírtelen a távolból meghallott egy autó hangját közeledni. Felnézett és egy égkék színű kocsi haladt a köves úton. Elmosolyodott. Az unokái jönnek. Még egy héttel ezelőtt telefonált a lánya, hogy meglátogatják és ennek nagyon örült. Habár még most sem hiszi el, hogy ennyi év eltelt, pedig a gyerekei már rég kirepültek a fészekből. Hírtelen elkomorodott. Négy gyermeke közül csak a legkisebb gyermekével a lányával nem ápolt különös jó kapcsolatot. Bántotta is, hisz szülő volt és egy szülőnek a gyermeke a mindene. Neki is az volt. Úgy szerette mindet, ahogy tőle tellett. De valamiért a lányával már régóta nem az igazi a kapcsolata. Megint elmosolyodott. Olyan, mint egykor ő. Hisz ő sem szerette a vidéki tájat mégis most itt él, és élvezi a tiszta levegőt, a csendes környéket és a virágokat. Mindamellett megtanulta, hogy vidéken is meglelhető mindaz a szépség, báj és öröm, ami egy városban. De ennek már nagyon hosszú ideje. A lányával való kapcsolata nem olyan mély, mint szerette volna, de reméli, hogy egy nap ez is megváltozik.

Nehezen, de felállt leporolva magáról a port és a földet, majd nagy sóhaj közepette visszaindult az ódon épület felé. A ház még valamikor az ezernyolcázas években épült és azóta is csak változott, de megmaradt annak a régi háznak, amibe egyszer ő gyermekként beleköltözött. Nem vitás, hogy ráférne egy újabb tatarozás, de ahhoz már nem elég fiatal, hogy maga csinálja. Erre nem is gondolt többet. Pedig igen csábította a gondolat. Majd máskor. Most az unokái az elsők.

Elérve a hátsó udvarra nyíló bejárati ajtót benyitott, és máris a konyhába találta magát. A zöld fal is azt suttogta nem ártana újítani. Becsukta maga mögött az ajtót, majd gyorsan megmosdott a mosogatónál lévő csapból nyíló vízben és amint megszárítkozott elindult az előszoba felé. Mindenhol régi bútorok, festmények, családi képek, antik tárgyak és még sok apróság, ami jellemezte a házat és annak lakóját. Szerette a rendet, a tisztaságot, de nem szerette az állandóságot. Mindennek meg volt a helye, azt is tudta, hogy egy tárgy mikor került hozzá, kitől kapta, honnan vette és így tovább, de sosem hagyta, hogy ugyanazon a helyen mutatkozzon. Van amikor úgy átrendezte az egész házat, hogy maga is eltévedt benne. Nem volt könnyű egy birtokon élni, fenntartani egy két emeletes családi házat, melyben sok generáció élte le életét. De ezen nem sokat tépelődött, mert elérte az előszobát és már nyílt is az ajtó két gyermek, pedig azonnal berontott rajta.

- Nagyi!!!- kiáltották örömittasan és máris a nagyiba kapaszkodva üdvözölték. Polett nagyi mindkettőt végigcsókolta, miközben megsimogatta az aranyos pofijukat, majd felnézett a következő látogatóra, a lányára.
Vörös göndör haját egyszerű lófarokba kötötte, feje tetején napszemüveg pihent, mályva színű kosztümje, pedig elárulta nem sokáig fog itt időzni. Zöld tekintete találkozott az anyja aranyzöld tekintetével és elegendő volt ennyi, hogy tudja, amit a telefonban mondott nem igaz. Nem azért hozza ide a gyerekeket, mert régen látta őket, hanem mert gondja van és nem tudja megoldani azokat, ha másra is kell ügyelnie.

- Szervusz!- köszönt illedelmesen Mia. A harmincas évei végén járt, de még egyetlen ránc sem jelent meg kifogástalan arcán, ahogy alakja sem változott két terhessége óta. Úgy tűnik ő is örökölte azokat a géneket, melyekkel letagadhatja korát.

- Szervusz!- köszönt vissza Polett, majd elindult a gyerekekkel a nappali felé.- Gondolom már is mész tovább.- jelentette be, még mielőtt a lánya bármi mással elődrukkolna.

- Nem sietek.- mondta szárazon Mia és követte az anyját a nappaliba.

- Mondd nagyi ma is sütsz nekünk süteményt?- kérdezte a hét éves Kevin, aki igen virgonc gyermek és aki örökölte a vörös hajat, melyet most is baseball sapkával takart. Arcvonásai az apjáé, de a természete a két lobbanékony nőszemélyé, a nagyié és az anyjáé.

- Ha leveszed ezt a sapkát, akkor meggondolhatom.- mondta rá mosolyogva Polett. Kevin elfintorodott és erre az asszony felnevetett. Mia eközben körülnézett a nappaliban. Mikor legutoljára itt járt - aminek már három éve -, akkor olyan zsúfolt volt itt minden, hogy alig lehetett elférni, de most olyan tágas, mintha a bútorok és más megannyi érdekes dolog eltűnt volna.- Mióta nem jártál itt, gondoltam átrendezgetem a dolgaimat. Nekem sem tetszett akkoriban és ma már én sem bajlódom azzal, ha el kell férnem.

- Olvasol a gondolataimban, mint mindig.- mondta Mia halkan, majd a falon lévő képeket szemlélte.- Látom azért ezeknek megmaradt a helye.- mutatott egy családi képre, amin még alig három évesen kissé dundin majszol egy tortaszeletet, a többi családtagjai pedig rajta nevetnek.- Meddig tudod őket vállalni?

- Ameddig csak akarod.- válaszolt a nagyi. Mindig is imádta a gyerekeket, és ha a férje nem halt volna meg oly fiatalon, akkor a négy gyereke mellé talán lett volna még tíz is.- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. A bátyjáid gyerekei is hamarosan jönnek, úgy hogy nem lesz gond.

- Igazán?- kérdezte kissé kimérten a nő mialatt megfordult és az anyja szemébe mélyedt. Ha a bátyjáira gondol, még valahogy megbírkózik velük, de az ő gyerekeik és a sajátjai... már túl nagy falat lett volna neki.

- Nem bízol bennem?- kérdezte szemrehányóan Polett nagyi.

- Miért ne bíznék?- kérdezett vissza untatottan a nő. Polett örült, ha a házat telizsonghatja a gyerekzsivaly. Nem számított, ha el is törnek valamit, mert tudta, jó kezekben vannak.

- Gyerekek.- szólt az unokáinak a nagyi.- Menjetek ki a szabadba. Addig én és a mami beszélgetünk. Oké?

- Már is megyünk.- mondta tisztelettudóan Kevin és már fogta is kistestvére kezét, hogy kivigye.

- Lehet hintázni is?- kérdezte az öt éves szőke hajú kislány. Nadja még kicsi, de folyékonyan tud beszélni, ami megint csak a jó gének miatt van. Rózsaszín ruhácskájában úgy nézett ki, mint egy porcelánbaba. Úgy is vigyáztak rá is és az összes többi gyerekre is.

- Hát persze.- bólintott rá Polett.

- Csak óvatosan.- figyelmeztette őket az anyja, de leginkább Kevint.

Amint a két gyerek eltűnt a nappaliból a két nő egyedül maradt. Mia leült az anyjával szembeni kanapéra.

- Csak azért ne vigyék túlzásba a játékot.- jegyezte meg a nő, de azért a figyelmeztető pillantás nem maradt el az anyja felé.- Volt belőle elég problémám.

- A gyerekek sérülékenyek.- válaszolt erre Polett.- Így tanulják meg, hogy mit szabad és mit nem.

- Amíg komolyabb baj éri őket, igaz?- kérdezte gúnyosan az asszony.- De ezt most hagyjuk. Gondolom már tudod, hogy miért hagyom itt őket. Ne is szólj közbe. Amíg távol vagyok, vigyázz rájuk. Tudom, hogy nem mindig könnyű velük, de azért ne engedd, hogy túlzásokba essenek. Hoztam mindent. Ruhákat és ami még kell nekik. Elhoztam még Nadja verseskönyvét is. Nagyon szereti, ha minden este felolvasol neki, akkor azonnal elalszik tőle. Kevin tudod milyen. Szereti a videojátékokat, ne engedd neki, hogy túl sokáig játszon rajta. Ó és a sütikkel csínyán bánni!

- Tudom mi a dolgom Mia.- jelentette be lányának Polett.- Én is anya vagyok, emlékszel?

- Az igaz.- felelte rá röviden Mia. Polett felsóhajtott. Tudta, hogy egyedül csak a lányával van gond és ezt a problémát csak kettejüknek kell megoldani. De mikor?

- Mi a helyzet Frank-kel?- érdeklődött Polett, de erre a lánya tekintete egyszeribe rideggé változott.- Ó már értem. Még mindig nem fizet a gyerekek után. Látni látja őket?- mivel a lánya nem felelt folytatta.- Gondoltam. Nem teszem meg, hogy prédikálok neked. Úgy is azt csináltok, amit akartok. De egyet megtehetnél drágám.

- Ugyan mit?- fonta össze mellén két karját a nő.

- Keress egy férfit.- jegyezte meg halkan az asszony.- Egy olyat, akit megérdemelsz és aki nem ver át, ahogy neki tetszik. Csak ennyit kérek.

- Anya.- forgatta szemeit Mia majd felállt helyéről.- Apa halála óta neked sincs senkid, akkor nekem miért legyen?

- Én és apád szerettük egymást.- állt fel szintén Polett.- Te és Frank nem. Te fiatal vagy. Ne legyél olyan, mint ez az öregasszony. Persze én nem is tudtam más férfire nézni apád halála óta, de nem is akartam. De te megint más vagy. Nem hagyhatod, hogy annak az alaknak a homályába élj. Ha élni akarsz élj úgy, mint egy igazi nő. Vesdd be a bájaid és hidd el az ország megannyi tájáról jönni fognak hozzád.

- Már megint túlzásokba viszed anya.- mondta irónikusan a lány, majd elindult kifelé a kocsijához. Polett nem szólt semmit csak követte.

Amikor kiértek Mia összeszedte a kocsiból a gyerekek játékjait és bőröndjeit, majd gyorsan elköszönt a gyerekektől és már indult is. Polett addig nézte az autót, amíg az el nem tűnt az egyik kanyarban. Megcsóválta a fejét, majd a csomagokkal együtt visszament a házba.

Felment az emeletre és a gyerekszobák egyikébe bevitte Kevin és Nadja bőröndjeit és a játékokat. Lassan elrendezte azokat a ruhásszekrényekben, majd kivonult a ház kertjébe, ahol a gyerekek vígan játszottak egymással.

Kevin sosem szégyellte, ha a húgával kellett játszani. Szerette őt és oltalmazta, mint egy rendes testvérhez illik. Nadja pedig hiába próbált elmenekülni a bátyja szeretete elől, nem tudott elrejtőzni. Úgy tűnik ez is öröklődött Mia családjában. Neki három bátyja van és ők sem voltak restek megvédeni kishúgukat, akinek igen nehéz volt velük az élete. Erre elmosolyodott. Az emlékek mindig feledtették a bánatát és úgy gondolta, hogy amint összejön a kis család nem fognak unatkozni.

Folytatás köv.