Régi verseim 11.

Mélyből a magasba, zuhanunk.

Utánunk nincs más, kutatunk.

Látjuk a célt, feltörünk.

Itt vagyunk már, hadd szóljon...!

Dübörög a hang, dübörög a zene, tombol a ritmus, féktelen!

Viharként söpör, villámként hasít, ide vele, végtelen!

Kell ennél több, süvít a szél is, zakatol szívünk, dobbanásig!

Hallom a hangot, látom a fényt, irány a színpad, robbanásig!

Dübörög a hang, dübörög a zene, tombol a ritmus, féktelen!

Viharként söpör, villámként hasít, ide vele, végtelen!

Kell ennél több, süvít a szél is, zakatol szívünk, dobbanásig!

Hallom a hangot, látom a fényt, irány a színpad, robbanásig!

Mélyből a magasba, zuhanunk.

Utánunk nincs más, kutatunk.

Látjuk a célt, feltörünk.

Itt vagyunk már, hadd szóljon...!

Válogatott Verseim 21. rész

A hegy tetején jeges vihar tombol,

hatalmas szelek kavarják dühét.

Szemem tükrében látom a viharok istenét,

midőn villámait az ég alá nyilazza.

Féktelen dühét senki sem állíthatja meg,

meghalna ki útjába tévedne.

Egyre csak őt nézem,

teste megfeszül minden erejével.

S amikor tekintetünk találkozik,

a vihar körülvesz engem.

Magához ölel, szorít.

Dühe csillapodni látszik.

A viharral együtt mi is eltűnünk.