A következő címkéjű bejegyzések mutatása: királynő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: királynő. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. május 11., vasárnap

Egymásnak éltek

Ragyogtál, mint egy királynő.
Bearanyoztad bájaddal még a világot is.
Sokan a kegyeidért áhítoztak,
de csak egynek engedted,
hogy a közeledbe kerüljön.
Egynek engedted,
hogy táncával elkápráztasson,
szemeivel téged figyelhessen,
ölelésével védelmezhessen,
csókjával felszabadítson fogságodból,
hogy aztán aléltan,
szerelmesen a karjaiba leld meg békéd.
A tűz mégsem aludt ki.
A szerelmetek annál erősebb volt.
Így történt, hogy még mindig egymásnak éltek.


2014. március 23.
vasárnap

2010. szeptember 8., szerda

Újabb költeményeim!!! 5. rész

Válogatás nélkül falod a nőket.
Nem törődsz az érzéseikkel.
Elcsábítod őket, játszol velük,
s ha megunod elhagyod,
s ismét vadászni indulsz.
S ha egy nő is nemet mond,
te foggal körömmel belé kapaszkodsz.
Ha megszerzed nagy az örömöd,
de ha nem, akkor gyűlölködsz.

***

Buja szépség vagy nem vitás,
egyetlen férfi sem áll ellen.
Mint egy démon elcsábítod őket,
s az álmaikban is te szerepelsz.
Nem hagyod, hogy eltávolodjanak.
Nem hagyod, hogy elhagyjanak.
Minden női praktikát bevetsz,
hogy senki más ne érdekelje őket.
Ragyogsz, mint egy filmsztár.
Úgy jársz kelsz és élsz, mint egy díva.
S mindeközben férfiak szívét töröd össze,
mert egyszer téged sem kíméltek.

***

Gyönyörűnek akarsz mutatkozni,
gyönyörűnek látod magad.
Mégis magányos szíved,
mert senkit sem érdekelsz.
Csak magadat látod,
magadat élteted.
Senki nem érhet fel hozzád.
Senki sem lehet olyan, mint te.
Azt hiszed királynő vagy,
azt hiszed mindened megvan.
Pedig csak áltatod magad.
Hisz hamis vagy s minden,
amit teszel.
S hamis az is, amiben hiszel.

***

Fojtogató könnyek gyűlnek szemedben,
fojtogató érzés öleli át szíved.
Elhagyott az, akit oly nagyon szerettél,
elhagyott az, aki mindvégig benned élt.
Nem találod utad, hogy merre menj tovább,
nem leled magad, mert ő már máshol jár.

***

Egy szívdobbanással kezdődött minden,
mikor megtaláltad őt.
Megérezted, hogy ő a nagy ő.
Megszólítottad, s ő kedvesen feléd fordult.
A következő napra már randira hívott.
Nem kellett sok, hogy szíved neki add.
Ő pedig örökre elzárta azt.

***

A szerelem, amit éreztél gyűlöletté vált.
Nem akartad elveszíteni, kit nagyon szerettél,
de a féltékenység elválasztott titeket.
Nem akartad elfogadni, hogy mást szeret,
s fájdalmat okoztál neki.
Hogy soha ne felejtse el ki voltál az életében.

***

Szerelembe estél az első fiúba,
minden nap csak őt csodáltad.
Szerelmes üzenetekkel bombáztad,
amíg meg nem unta.
Szakított veled és te nem értetted miért,
továbbra is zaklattad szegényt.
Ő már megtalálta élete párját,
te viszont róla álmodoztál tovább.

***

Görcsbe rándul gyomrod,
amikor meglátod.
Ajkát látva csókját kívánod.
Nem tudsz lemondani róla,
őt akarod magadnak.
Megmondani nem mered,
így messziről kémleled.
De ő nem vesz téged észre,
mert foglalt már egy ideje.
Tovább kémlelni nem akarod,
közelről szeretnéd őt nagyon.
De a barátnője egy szexi bomba,
te meg egy vén csoroszlya.
Eldöntötted teszel azért,
hogy később az övé légy.
Szépítkezel ezerrel,
tested formálod gépekkel.
Minden nap azon vagy,
hogy a kilók lemenjenek rólad.
S mikor elérted célod,
a fiúra bízod magad,
de ő nemmel válaszol,
s így megint hoppon maradsz.

2010. augusztus 21., szombat

Új verseim!!! 8. rész


Az álarc mit sem ér,
ha nemes vonásaid elárulnak.
Kezed érintése finom s puha,
nem egy kérges tenyér,
mint egy földművelőé.
Ruhád mi rajtad van
most koszos s szakadt,
nem egy selyem anyag.
Nappal kastélyban élsz,
csillogás és pompa vesz körül.
Feleséged gyönyörű s fennkölt,
oldaladon, mint egy királynő.
Este a koldusok világába zuhansz.
Szeretőd karjában pihensz,
ki szeret s tisztel téged.

2010. augusztus 7., szombat

Weöres Sándor


TATAVANE KIRÁLYNŐ

Ó, ti szárnyas ősök!
Zöld ágat és száraz vesszőt adtatok nekem,
hogy palántázzak s verjek két birodalmat.
Kicsi vagyok mint a menyét, szűz, mint a hold keleten,
könnyübokájú mint a gazella, de nem futok el,
szivem néma sugalmatokra hallgat.

Az Elefántcsillag vitte tizenötödik évem,
a Sárkánycsillag hozta e tizenhatodikat.
Az ősök rendje szerint lehetne három férjem
és hét szeretőm a szentelt jázmin-lombok alatt.

Nem illanok magamfajta lányokkal a rétre,
kacagni, kecskét fejni, édes tejet inni,
inkább a ti fényetekben ülök a trónon évről évre,
ébenfa-bálványként a világ terhét fejemre venni.

Néger karavánok, arab hajók áruit adom-veszem,
jutalmazok, bár legtöbbjét majomnak s görénynek hiszem,
de az ég se tudja: zápora hova hull, belőle mi pezsdül.
Elitéltek mezítlen nyáján nézek keresztül,
mintha szülőjük volnék, valamennyit úgy szeretem,
vesszővel bűntetem, vagy pallossal, ha kell,
s ha szivem vérzik, szemem se rezdül.

Apáim, anyáim: keljetek! Ne zárjon a hamuval teli korsó,
a homályban segítsetek engem,
kérlel csöpp fekete lányotok, királynők közt utolsó,
várlak a füzéres cédrus-teremben.

Két kő-oroszlán közt ülök, mellettem üres a férfi-trón,
mint hajnali felhő tüzel rubin-pártás homlokom,
bíborral festett ujjaim, álmos mandulahéj-szemem
mint az isteneké, villanva sujt és emel;
ami nektek édes volt és keserű: most én ízlelem.

Vállamon narancs-szín lepel, sötét hajamon tűzvirág-koszorú,
felsír a síp, zümmögnek a heréltek, terítve az oltár.
Jer, Bulak-Amba ősapám, csillagos bika-homlokú!
Jer, Aure-Ange, tejet ontó szép istenasszony, ki ősanyám voltál!

Oltáron terítve mangó, aréka,
roskadásig az idei rizs, barna kókusz, fehér kopra,
körötte piros virágok halma,
illatos szantál-füst száll a magasba.

Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!

Hívlak, habok feletti apám,
hajdani nemzőm, Batan-Kenam,
közelegsz négy-elefánt-vonta Nap-szekereden,
az öt mennyei vihar emeltfejű csörgőkígyói között,
korallfüzéres, örökifjú harcos,
kék ingbe öltözött,
égi cápacsont-lándzsás, teknősbéka-pajzsos,
öveden a hét táncosnő-csillag levágott fürtjei lobognak,
elefántjaid, tigris-hadat tiporva, súlyosan dobognak
és megpihensz könyökölve a világvégi zengő kék hegy hajlatán:
köszöntlek, ragyogó vendég, messzi apám!

Leplembe bujok, ki se látszom,
ijedt vendéglátó gazdasszony,
félig-bontott narancsot kinálok arany-tálon:
tőled fakadtam, nézz rám pillanatra,
hisz ruganyos vagyok és karmos, mint erdei macska,
megállsz, ha látod zöld szikráju sötét szemem,
fehér parázs fogsorom,
mögötte csontvázam, mint szitakötő, csipkés-finom:
lásd egynapos asszonyod! nem méltó egy mosolyodra?

Idézlek, Aruvatene, anyám!
Én hívlak, a te lányod! Szeretsz-e?
Kicsinyedet, öledbe vehetsz-e?
Nézd, Éjkirálynő, csöpp harmatod:
hogy csillog a bőre, duzzad a keble!

Te sürü-csillagú mennyei sudár pálma, táncolok neked,
fújjátok a sípot, dörgessétek a dobot,
táncom szele meglegyint, ha úgy akarod!
csattog ezüst boka-csörgőm, a tőled kapott!
repül narancs-szinü kendőm, a tőled hagyott!

De ha szép arcod pára-halovány:
régi kelyhedből véremmel itatlak,
fordíts hátat, nyugton hagylak,
némán egyél-igyál.

Jer te is, Andede, jó nagyanyó,
vén vagy, mint a szél,
a kemence-parázsban szuszogó.
Ílyen vén sose leszek én,
virágnyílásra elmuló.

Andede, jó nagyanyó,
ráncos vagy, mint a kő,
a hegyről leszakadó.
Ílyen ráncos sose leszek én,
forrás vagyok, sziklából fakadó.

Andede, jó nagyanyó,
mosolyogsz, mint a sárga sivatag,
a csontot őrlő, fogatlan homokzuhatag,
a menny széléig vonuló.
Így sose mosolygok én,
két birodalom úrnője vagyok,
ölemben kard és kenyér,
könnyem rájuk csurog.

Andede, jó nagyanyó,
csámcsogsz, mint a zöld sárkány,
a pusztaságot fölfaló.

De nem lakhatom jól sosem én,
két nép a kezemből enni kér
s mindig kardot kiván a kenyér.

Andede, jó nagyanyó,
apró vagy és erős, mint gyökér a földben,
folyton korhadó, sose pusztuló.
És mindenki anyja vagyok,
valamennyit ölbe venném,
valamennyit megetetném,
de mire kezem egyet mozdul, meghalok.

Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!

Gyertek elő, nem-feledett, régi nagyok,
mennykupola-keblű királyasszonyok,
villámló, vitéz királyok!
Tudom, hogy a jó
mind tőletek való,
de ha baj kavarog,
oka, egyedül, itt vagyok:
én, árva árnyatok,
pálcátok alá borulok,
ne kíméljetek, suhogtassatok!

Segítsetek! Az égre!
Ó, én, szűz páva-jérce,
ki eleven tojások helyett
kapott teste alá izzó köveket,
mind féltve borítja szárnya,
kotolva kelti, hiába.
Két ország kínja tüzel alattam,
sosem kel ki a világ boldogsága.


1956