Arlen Völgy legendája

Arlen maga sem tudta miért engedett a csábításnak, hogy meghívja a szomszédját és annak unokáit. De már nem volt mit tenni. Amikor hazatért a ház most mintha más lenne. Olyan bensőséges. Amikor benyitott az előszobába látta, hogy még talán össze tudja rámolni a dolgait, hogy fogadni tudja a vendégeket. Másfelől még a lányát is meg kell győznie arról, hogy ideje visszatérnie a valós világba. Legalább neki sikerülne.- gondolta.
Mivel legalább volt három órája arra, hogy teljesen elkészüljön először is elkészítette a vacsorának valót és amikor feltett mindent a gáztűzhelyre, el kezdett takarítani. Mivel eléggé elfoglalta magát nem mindig volt ideje takarítania. Nem is tudta miért törekszik ennyire, de úgy gondolta ez sem árthat neki.
Fent az emeleten Arlen lánya a szobája ágyából hallotta a zörejt és mindjárt gondolta, hogy az apja ismét valamit farag. Nem is lett volna rá kíváncsi, ha nem hallja az apját fütyürészni. Mióta ideköltöztek nagyon még nevetni sem hallotta, most meg fütyürészik. Vajon mi lelte? Az ágy mellett lévő tolószékbe kényszerítette magát, ami nem volt könnyű. Gyűlölte a széket és mindazt, ami vele történt. Legfőképp azt, hogy itt van elzárva. Nem mintha bárhová is el tudna menni, hisz a baleset óta még járni sem tud és az orvosok sem tudnak mit tenni. Kigördült a szobából egyenesen a lépcső korláthoz, ahol lekukucskált az apjára. Mikor meglátta, hogy takarít összevont szemöldökkel nézte tovább. Mégis mi a fene ütött belé?- kérdezte magától. Nem értette mi ez a hírtelen változás, de remélte, hogy nem egy nő van emögött. Az apja nem lehet újra boldog, amikor ő nyomorult. Szerencsére az apja nem volt rest és a lépcsőt úgy alakítatta ki, hogy ő is fel-le tudjon mozogni a tolószékkel. Ez legalább dicséretes a részéről.- morfondírozott, majd amint leért a földszintre körülnézett.
- Mit főzöl?- érdeklődött a lány, amikor megérezte a konyhából áradó illatot.
- Nyúlpecsenye.- felelt röviden a férfi, majd egy pillanatra abbahagyta a pakolászást és a lányára nézett.- Vendégeink jönnek.
- Vendégek?- kérdezte hökkenten a lány.
- Igen Odett és szeretném, ha üdvözölnéd őket.- felelt kedvesen a férfi.- Még mielőtt ellenkeznél tudom, hogy nem vagy oda értem és azért, ha meglátnak ilyen állapotban. Azt is tudom, hogy nehezedre esik meg minden, de most az egyszer azt tennéd, amit mondok, örülnék neki.
- Egyszer azt tettem, amit te mondtál és akartál és látod mi lett az eredménye.- mondta dölyfösen Odett. A lány kiköpött apja volt, de az anyja kedvességével és szépségével páratlan. Arlen nagyot nyelt. Mindig ez volt, ha Odett ellenkezni próbált és néha meglett az eredménye. Több hétig nem is szóltak egymáshoz. Odett olyannyira makacs volt, hogy néha kibírhatatlan volt.- Remélem nem kell sokat időznöm itt lent. Nem szeretem, ha untatnak.
Ezzel a lány kivonult egy olyan helyre, ahol nem zavarhatja senki és ő sem zavarhat senkit. Arlen nagy levegőt vett, majd folytatta a munkálatokat.
Lassan végzett is, és még le tudott tusolni is. Amikor megterített és a lánya is elkészült kopogtattak az ajtón. Polett és a két gyerek mosolyogva lépett be a tágas előszobába, majd amint Arlen üdvözölte őket a nappaliba mentek, ahol üdítővel kínálta őket. Odett kíváncsian szemlélődött az ajtó közelében, amikor Nadia észrevette és rámosolygott.
- Ő a lányom, Odett.- szólalt meg Arlen. Odett kényszerítette magát, hogy bemenjen. Azt várta, hogy a vendégek elszörnyülködve néznek rá, vagy gúnyos arckifejezést vágnak, de helyette kedvesség sugárzott belőlük.- Odett. Ő itt Polett, Nadia és Kevin. Még nem meséltem, de az erdőben lévő tóból mentettem ki Nadiat, így ismertem meg őket.
- Örülök, hogy megismerhetlek.- szólalt meg Polett.
- Én is.- mondta halkan Odett. Nadia közelebb ment hozzá és kinyújtotta feléje a kezét. Odett habozott, majd megfogta a kis kezet.- Odett.
- Nadia.- mondta mosolyogva a kislány.- Leszünk barátok?
- Mindenkitől ezt kérdezi.- mondta rá Polett.- Nadianak annyi barátja van, hogy meg sem tudjuk számolni.
- Azt meghiszem.- mondta rá Arlen. Miután bemutatkoztak egymásnak bementek az ebédlőbe, ahol Arlen felszolgálta nekik a háromfogásos étket, majd nekiláttak az evésnek. Mialatt ettek elbeszélgették az időt. Polett mesélt a gyerekeiről és az unokáiról és hogy mit is csinál akkora birtokon. Odett szótlan maradt, csak néha mondott igent vagy nemet. Nem akarta, hogy faggassák és ezt mindenki tiszteletben tartotta.
Addig az erdő legmélyén, ahol hatalmas falu uralkodott, de minden emberszemnek láthatatlan Nanett és Lucián igen nagy leszidást kapott, amiért mutatkoztak egy ember előtt. Nanett nagyapja és a falu vezetője Szalviusz egyáltalán nem gondolta volna, hogy egy szem unokája így megszegi a törvényeit. Pedig nem egyszer mondták neki, hogy amit nem szabad azt nem szabad. Nanett ugyan sajnálta a dolgot, de nem volt benne biztos, hogy valójában megbánta tettét. Nanett mindig is az a tündér volt, aki nem hallgatott a jószóra és mindig olyat tett, ami törvénybe ütköző volt. Pedig szabály ellen végezni nem mindig jó dolog.
- Reméld, hogy az emberek nem fogják elözönleni a falvunkat, mert ha igen egyedül te leszel a felelős!- mondta végül Szalviusz. Nanett lehajtott fejjel állt előtte. Egyáltalán nem bánta, hogy megismerte Nadiat. Sőt örült, hogy a barátjának akarta tudni. Szíve mélyén azzá vált, de ezt nem tudná neki elmondani, hisz a nagyapja megtiltotta, hogy újra találkozzon vele. Amikor elhagyták nagyapja kastélyát Luciánnal együtt egy kis térre mentek, ahol nem járt annyi tündér. Leültek egy vékony gallyra.
- Látod mekkora bajba sodortál minket?- kérdezte mérgesen Lucián.
- Nem akartam.- mondta rá halkan a lány.
- Most már úgy is mindegy.- vonta meg vállát a fiú.- Az a Nadia aranyos lánynak tűnik. Persze ez az én véleményem és ne add tovább, ha megkérhetlek.
- Igen aranyos.- bólintott rá Nanett.- Kár, hogy nem itt él közöttünk.
- Eszedbe ne jusson idehozni őt!- figyelmeztette a lányt Lucián.- A nagyapád majdnem kitekerte a nyakam, amiért szemelől tévesztettelek. Még egy ilyen és magamhoz láncollak.
- Az nem lenne jó.- rázta ki a hideg a lányt.- Egy hónapig nem mehetek sehová.
- Ez van, ha nem tudod hol a helyed.
- Mégis mit csináljak én addig?
- Amit mi. Dolgozz.
- Na persze.- temette arcát két kezébe Nanett.- Eddig is mindig dolgoztam. Még egy köszönöm sem járt érte. Szívesen lennék ember.
- Miket nem mondasz?- hördült fel Lucián.
- Miért ne?- nézett rá bosszúsan a lány.- Az ember mindent megtehet, amit csak akar. Úgy szeretnék egyszer ember lenni. Legalább egyszer. Egy napra.
- Felejtsd el te hibbant.- bökte meg a lányt Lucián.- Nagyobb vétket akarsz?! A nagyapád legközelebb nem tesz enyhébb büntetést. Meglásd még az életeddel fogsz játszani.
- Aki mer, az nyer.- nyújtotta ki nyelvét a fiúra a lány, majd tovarepült. Lucián kezdett aggódni Nanett miatt. Egyszer valaki régen már megégette magát azzal a szándékkal, hogy emberré vált. Soha többé nem térhetett vissza közéjük és az élete úgy elmúlt, hogy senki sem ismerte. Mégis miért tenne ilyet Nanett is? Hisz mindene megvan. Ő a falu vezetőjének unokája. Más örülne a helyében és inkább hagyná az álmodozást másra. Csak ne tegyen semmi meggondolatlanságot. Annak még csúnya következménye lesz.

Folyt.köv.

Arlen Völgy legendája

Az erdő birodalmában járva Nadja különböző növényt és állatot fedezett fel. Sosem merészkedett ennyire messzire, de nem tudott betelni azzal a szépséggel, amit ez a vidék nyújtott. Elvarázsolta és úgy érezte magát, mint egy mesebeli hercegnő, aki eltévedt az ismeretlenben és most nem talál haza, a családjához. Mégis többet akart látni, így amint ismét erőre kapott útnak indult. Hamarosan elért egy patakot és annak irányát követve lassan egy tükörsima tóhoz ért, mély sötét volt mégis hívogatóan békés. A tó fölött színes szárnyú lepkék, szitakötők és még minden érdekes szárnyas bogár jelent meg és körözött a víz felszínén, melyen tavirózsák lebegtek. Azon pedig megpihenve egy-egy szitakötő ült és várt, majd ismét a levegőbe emelkedett és körözni kezdett.
Nadja halkan megközelítette a helyet és elnézte azok játékát a víz fölött. Csodálatosnak tartotta és szívesen játszott volna velük. Miközben figyelte őket nem vette észre, hogy őt távolról szemlélgetik. Kíváncsi tekintet meredt a kislány felé és bár tudta nem szabadna mégis előmerészkedett a búvóhelyéről, és lassan a lepkék közé szállt. Furcsa kislény volt ő. Apró termetű, mégis emberi formában, hegyes fülekkel, és díszes szivárványszínű szárnyakkal. Haja különös rózsaszínben pompázott, szeme pedig aranyzöldben ragyogott. Úgy vélte azzal, hogy itt repked még nem biztos, hogy veszélynek teszi ki magát, főleg egy ártatlan gyermek előtt.
A kis Nadja elnézte a varázslatot mely körbe vette, de nem vette le szemét egy igazán szembetűnő különös lényről, aki közéjük állt. Táncolt a levegőben. Először azt hinné az ember, hogy ugyanolyan rovarszerű, mint a többi, de nem. Teljesen kivehető volt az emberi alak, amitől Nadja úgy érezte egy tündérmesébe csöppent. Tündér.- gondolta magában. Biztos egy tündér táncol a szemei előtt.
Amikor a táncnak vége lett Nadja el kezdett tapsolni. A kislény rámeredt. Amint tekintetük találkozott tudta, hogy lebukott. Már megint eszetlenül vágta magát bele egy őrült játékba. Nadja rámosolygott olyan ártatlan módon, hogy a kis tündérféleség zavarba jött.
- Táncolj még!- kérte a kislány az apróságot és az megremegett. Arra kéri, hogy táncoljon, de mutatkoznia sem lett volna szabad előtte. Megszegte a törvényt. A nagyapja nem fog neki örülni. Főleg, amiért a kislány még meg is látta.- Táncolj még.- ismételte meg újra Nadja. A kis tündér körülnézett, hátha a társai nincsennek közelben, majd ismét belekezdett táncába a kislány nagy örömére.
Polett és Kevin az erdő szélére érkeztek. Már csak az erdő maradt hátra, hogy megtalálják a kis Nadjat. Csak annyi volt a baj, hogy az erdő nem Polett néni birtokához tartozott, hanem az egyik szomszédjáé, aki amúgy sem szokott mutatkozni az emberek között, de egyáltalán nem volt kedves ember. Polett néni nagyot sóhajtva megfogta a kis Kevin kezét és elindultak az egyik kitaposott ösvényen. Nadja kislány, kicsi lábakkal. Nem juthatott messzire mégis az erdő már igen messze elterült az ő birtokától. Hogy a csudába került volna ide? Találkozhatott volna valakivel, aki elvitte? Jaj csak azt ne!- mondta gyorsan magában Polett. Nem eshetett ilyen bajba. Mia soha többé nem engedi az unokáit idehozatni, ha ezt megtudja és ha Nadjanak valami baja esett. Erre nem is gondolt többet. Ha Nadja ideáig eljött, valahol az erdőben megpihenhetett. Az is lehet, hogy valahol elszunyókált. Csak ne essen semmi baja!- reménykedett.
- Bemegyünk?- kérdezte Kevin kissé rémült hangon.
- Ne félj vigyázok rád.- nézett a fiú arcába kedvesen Polett.- Régen én is féltem az erdőtől. Olyan nagy és félelmetesnek látszik, főleg éjszaka. De tele van megannyi meglepetéssel. Hidd el, itt lesz a húgod is. Ha ő nem félt bemenni, nekünk sem szabad.
- Mi lesz, ha anyu megtudja?- kérdezett rá Kevin.
- Meg kell tudnia, mert nem szabad titokban tartani. A titkok csak nehezítik az emberek életét. Persze vannak dolgok, amik jobb ha megmaradnak ott, ahol vannak. De nem tehetem meg anyukáddal, hogy nem szólok erről. Ha máshogyan jön rá az sem jobb. Sem nekem, sem neked, sem pedig a húgodnak.
- Szerinted megtaláljuk?
- Hát persze csak idő kérdése.- mondta bólogatva az asszony. Kevin okos kisfiú. Tudta, hogy az eltűnések mellett sok ok felmerülhet. Hát remélték, hogy Nadja oka a kíváncsiság. Mennyire ostoba volt, amiért nem figyelt eléggé? Miért aludt el? És miért kell ismét az erdőbe mennie? Lehet, hogy régen szerette az erdőt, de sok minden történt, amiről nem beszélt senkinek. Próbálta az ottani dolgokat elfelejteni és azt, hogy ami titokban kell maradni, annak nem szabad soha feltárulni.
Arlen lassan szedelőzködött a tisztáson. Most, hogy megfogott pár darab nyulat ideje hazatérnie. Nem mintha annyira szeretett volna az üres házban tevékenykedni, vagy szívesen hazatérni, de az volt az otthona. Harmincnyolc évesen egyedül élt a kislányával együtt egy erdőszéli viskóban, ami már jó egy ideje az otthonává vált. Üres volt az is, mint a lelke, de lánya miatt ez sem volt érdekes a számára. Megdörzsölte halántékát, majd lassan felvette a hátára a hátizsákját és a nyulakat, melyet úgy gondolt ma estére jó lakomának tűnhet. Körülnézett. A tisztáson szintén csak ő volt jelen. Az erdei állatok visszavonultak, amint tehették. Senki nem élt erre. Habár az erdőn túl volt egy birtok, melynek lakója egy idősödő asszony volt. Nem igazán érdekelte ki lakik erre vagy arra, hisz ha tehette ki sem mozdult a házból és az emberek közé sem ment szívesen. Mikor idejött ebbe a völgybe azt hitte valaki tréfát űz vele, hisz a völgyet ugyanúgy hívták, mint őt: Arlen. De nem tellett bele sok idő és hozzászokott. A körülmények melyek ide kergették egyáltalán nem múltak el, a mai napig kísérti a múlt és ezt sosem tudja feledni. Ugyan, hogyan is tudná, amikor ő okozta! Megrázta a fejét. Akkoriban egyáltalán nem érdekelték, hogy minek milyen és mekkora értéke van. Azóta sokban megváltozott, de már hiába, hisz a tragédia már megtörtént. Visszacsinálni pedig lehetetlen. Megvette a faházat, ami majdnem összeroskadt a súlya alatt és azon volt, hogy mihamarabb kipofozza. Így lefoglalta magát és nem ment másfelé, hogy megszabaduljon az élettől. Felsóhajtott. Megtörölte kézfejével a homlokát, majd felnézett az égre. Már dél is elmúlt. Jól ismerte a napállásokat, ahhoz hogy még órát se kelljen hordania. Elindult az egyik ösvényre vezető úton, de nem azon amelyiken jött. Nem tudta miért változtatott most ezen, hisz szokásává vált, hogy mindig ugyanazt az utat járja. Ennek ellenére most megszakadt ez az állandóság, melyben élt és folytatta az útját.
A tisztástól távolodva az volt az érzése, nem véletlen ez az egész. Ahogy bekerült az erdő forgatagába az érzés, mely körülvette még inkább fokozódott. Vajon mi van vele? Lehet, hogy napszúrást kapott, hisz nem is erre lakik. Persze maga sem tudta miért, amikor a házat is megvette felvásárolta az erdőt is, hogy még véletlenül se kerüljön közelebbi kapcsolatba senkivel. Persze az erdőhöz mindenkinek köze volt, de azzal, hogy megvásárolta, így nem környékezhették meg. Így valamelyest csendesen élhetett. Persze voltak, akik csendháborítást követtek el, de nem volt vészes. Kíváncsiak voltak rá. Ki vehette meg az erdőt és miért? Sok embernek a völgyben nem tetszett, hogy így cselekszik, de már neki nem számított semmi. Az erdő azóta bűvült, így még több erdei állat fészkelte be magát erre. Még határvonalat sem kellett emelnie tudták, hogy kié a birtok. Remélte ez így is marad.
Nadja tapsolt, énekelt és táncolt körbe-körbe a víz mellett. A kis tündér örült, hogy egy kis embernek örömet okozhat, annak meg még inkább örült, hogy a társai még nem vették észre eltűnését. Remélte, hogy úgy tér vissza a rokonaihoz, barátaihoz, ahogy elment. Nem akarta, hogy tudomásukra kerüljön a tény egy emberrel játszott egész nap. Nadja hírtelen lehuppant a fűbe, majd arcocskáját a magasba emelte. Pár méterre volt csak tőle a tündér, de még így is úgy érezte, hogy közel van hozzá.
- Mi a neved?- kérdezte a kislány barátságos kíváncsisággal. A tündérlány elgondolkozott. Ha tovább folytatja ezt a játékot nem biztos, hogy további lehetősége lesz arra, hogy rója az erdőt. Szabadnak született, így is élt, de a családja egyáltalán nem díjazta ezért.- Az én nevem Nadja. És a tied?
- Nanett.- mondta legvégül a tündérlány és közelebb repülve a kislányhoz alaposan szemügyre vette. Talán nem kellene tartania tőle. Vannak emberek, akik gonoszak, de mint ez a kislány csupa jóság. Mindenki a törzséből annak örül, hogy az emberek már elfeledték őket és hogy csak a mesékben léteznek róluk legendák, történetek és egyebek. De ő ezt egyáltalán nem tartotta helyesnek. Régebben, ahogy a nagyapja is mesélte, az emberek és a különös lények mindig is együtt mutatkoztak, segítettek a másiknak és barátokká váltak. De valamiért, ahogy telt az idő, úgy az emberek között megjelent a gonoszág és többet akartak, mint valaha. Nem maradt meg a béke és a harmónia. Ahogy a nagyapja mondta sosem szabad már bízni egy emberben sem. Talán igaza van, de Nadja nem olyan, akiben nem lehetne megbízni. Sőt... akár a barátja is lehetne.
- Szép név.- mondta rá kedvesen Nadja.- Miért vagy ilyen pici?
- Nem tudom.- mondta a tündér, majd idegesen szárnyalni kezdett ide-oda.- Nem szabad elárulnod senkinek, hogy láttál engem.
- Ami titok, legyen titok.- mosolyodott el bizalmasan Nadja. Nanett elnézte a kislányt és azon mélázott, hogy miért ennyire okos.- A mama nem szereti a titkokat, de én szeretek titkolózni.
- Ígérd meg kicsi Nadja, hogy soha senkinek nem említed, hogy láttál engem.- kérlelte őt Nanett.
- Ő talán nem, de mi igen.- szólalt meg a háta mögött repkedve egy tündérfiú. Nanett rémülten nézett a háta mögé. Barátja jelent meg minden pisszenés nélkül. Lucián az egyik legjobb barátja volt és védelmezőtársa. Úgy szerette, mintha a testvére lenne, de néha az idegeire tudott menni. Főleg, amikor elárulta nagyapának.- Egy ember előtt mutatkozni bűn. Megszólítani, beszélni vele, pedig még nagyobb. Mégis honnan vetted a bátorságot, hogy ezt megtedd?
- Na és te honnan vetted a bátorságot, hogy idegyere és megmutasd magad neki?- vágott vissza Nanett, majd kinyújtotta a nyelvét rá. Lucián hátrahőkölt. Végül is ő maga is megszegte a szabályt. Hogy lehetett ekkora ostoba!- Nadja aranyos, kedves kislány.
- Te ki vagy?- kérdezte kíváncsian Nadja. Lucián szorosan Nanett mellé repült. Szigorú tekintettel nézett le az emberi lényre. Tényleg kedvesnek tűnt, de legbelül bármilyen lehet.- Az én nevem Nadja. Leszel a barátom?
- Barát?- kérdezte döbbent arccal Lucián.
- Látod?- szólt közbe Nanett.- A barátod akar lenni. Én már az vagyok.
- Nevetséges.- szólalt meg Lucián vészes hangon.- Gyere. Ideje visszatérni a faluba. Ha bárki más észrevesz minket nekünk annyi. Vedd tudomásul, hogy most nagyot csalódtam benned.
- Én is benned.- vágta rá nyomban Nanett.
- Mindketten nagy bajban vagyunk.- sziszegte mérgesen a fiú.- Elment az eszed, hogy leállsz beszélgetni egy emberrel??? A nagyapád nagyon dühös lesz...
- De rád is.- szólt közbe felindultan Nanett.- Te is bűnrészes vagy velem együtt.
- Ó te...!- kezdte volna el, de ekkor léptek zaját hallották. Mindketten megkapaszkodtak a másikba, majd szemüket a hang irányára fókuszálták. Amikor megpillantották a hatalmas emberi alakot előtünni a fák mögül abban a pillanatban feljebb repültek és megbújtak egy bagoly ódujában. Nadja nem értette miért tűntek el ilyen hírtelen és sírva fakadt. Nanett lenézett a síró lányra és szíve is elszorult, annyira bántotta az egész.
Arlen megjelenése megijesztette őket. Egyáltalán nem kedvelték a férfit. Szakállas arca mindig megrémiszti őket és ahogy viselkedik... néha az volt az érzésük, hogy a férfi egyáltalán nincs magánál. Arlen hallotta a sírást és kutatni kezdte ki lehet, aki ismét betévedt az erdőbe. Amikor észrevette a szalmakalapot kikandikálni a fűből gyors léptekkel elindult feléje. Nadja meghallotta a lépéseket és amikor felnézett könnyes szemével rémülten felsikoltott. A szakállas férfi olyan volt számára, mint egy démon, aki érte jött, hogy elvigye. Nadja felpattant és futásnak eredt, de nem nézte merre megy és beleesett a tóba. Ki akart jutni onnan, de egyre csak beljebb került és végül elmerült. A férfi nem gondolkozott azon mit kellene tennie, azonnal utána ment és amint beljebb került, kutatni kezdett a kislány után. Mivel nem találta lemerült.
Ekkor értek a tó másik oldalához Polett és Kevin. Hallották a sikoltást és tudták, hogy Nadja az. Futni kezdtek, ahogy tőlük telt és már látták is, amint a kislány belesiet a tóba, majd elmerül. Aztán a férfi utána és már csak a rémület maradt hátra.
Arlen a kislánnyal a karjában felbukkant a felszínen zavarossá téve annak sima felületét. A kislány köhögni kezdett, majd óvatosan a férfi arcába meredt. A szigorú tekintet mégsem rémisztette meg és már tudta, hogy tévedett a démonnal kapcsolatban. Elmosolyodott.
- A nevem Nadja.- mutatkozott be a kislány, mintha mi sem történt volna.- Leszel a barátom?
Arlen először nem értette a kislányt, majd rájött mit is kérdezett és megcsóválta a fejét. Nadja ajka azonnal sírásra görbült azt képzelve, hogy a férfi nem akar a barátja lenni.
- Nem leszel a barátom?- szipogta a kislány. Arlen megértette végül és most először újra mosolyogni kezdett. Nadja erre azt hitte a férfi a barátja akar lenni ezért mosolyog. Kis kezével szorosan átölelte annak nyakát és amint elnézett a másik irányba megpillantotta a nagyiját és a bátyját. Feléjük intett egyik kezével miközben a férfi elindult vissza vele a partra.
Amint kikászálódtak a vízből Arlen a hátiszákjából kivadászott egy száraz lepedőt és a kislány köré tekerte. Polett és Kevin épp ekkor értek el hozzájuk.
- Nadja drágám.- térdelt le a kislány mellé Polett és szorosan átölelte őt.- Miért mentél el? Nagyon aggódtunk miattad.
- Ígérem nem teszem többé.- szólalt meg a kislány reszketve a hidegtől.
- Mindig megígéred és még sem tartod be.- jelentette be Kevin, majd a férfire nézett aki őket figyelte.- Sajnáljuk amiért a húgom ennyi problémát okozott önnek uram.
- Nem kell.- felelt komoran a férfi.- Gondolom a kislány elszökött és idejött kíváncsiságból.
- Elnézést, amiért így idemerészkedtünk.- állt fel Polett miközben karjába vette a kislányt.- Nem akartuk megzavarni a nyugalmát.
- A kislány épségben van ez a lényeg.- jegyezte meg szárazon a férfi.- Gondolom ön a szomszédságomban lévő birtokon él. Ők, pedig az unokái.
- Igen.- felelt kedvesen mosolyogva az asszony.- Kis rosszcsont mind. Kérem bocsásson meg nekünk. Ha nem alszom el, akkor nem történt volna meg. Szerencsére nem történt komoly baj. Meghálálni sosem tudom a cselekedetét. Amit tett nagyon bátor dolog, főleg egy ismeretlen portyázóval szemben. Meghívhatom ma estére vacsorázni. Az ebédet már lekéstük, de szeretném, ha velünk vacsorázna.
- Nem, köszönöm asszonyom.- rázta meg kedvesen a fejét Arlen.- Erre semmi szükség.
- Ó ragaszkodom hozzá.- felelt azonnal rá az asszony.- Ha nem is ma, akkor majd legközelebb. Szívesen látott vendég.
- Ne mondjon ilyet asszonyom, mert nem ismer. Egy idegen sosem lehet szíves látott vendég.- magyarázta a férfi, majd felvette hátizsákját és a nyulakat.
- Nyúlpecsenye.- szólalt meg Nadja mosolyogva. Arlen a nyulakra nézett, majd a kislányra. Ahogy ránézett tudná visszautasítani az ajánlatot, de ahelyett, hogy ő ment volna, inkább elhívta őket magához. Neki is van egy lánya. Talán Nadjaval jó barátnőkké válhatnak, mégha nagy is a korkülönbség.

Folyt. köv.

Arlen Völgy legendája

Polett nagyi elnézte, ahogy unokái vígan játszottak a kertben. De azért óva intette őket, hogy ne kóboroljanak el és ne szenvedjenek sérüléseket. Amikor lánya Mia férjhez ment igen fiatal volt és még főiskolai éveit végezte. Frank a férje, pedig egyáltalán nem tűnt számára jó partinak. Már akkoriban is kicsapongó életet élt és nem igazán szerette volna, ha hozzá megy. De nem tudott mit tenni, mert a lánya szerelmes volt és az ég világon meg nem látta volna mi zajlik körülötte. Hisz érthető, Frank igen jóvágású legénynek számított a városban, ahová Mia is járt iskolába, de sosem volt egy minta gyerek. Félt is, hogy lányát kihasználja. Amikor megismerte a férfit bízott hozzá, hogy megváltozik, de nem így lett. Röviddel a házasságuk után megcsalta Miat, aki semmit sem tudott róla mégis mindenki más igen. Polett is később tudta meg egy ismerőse által, és hiába is vonta kérdőre a férfit ő tagadott mindent.


Frank az apja által üzemeltetett cégnél dolgozott. Felvágott a pénzzel is, amit sosem tudott kordában tartani. Féltékenyen őrizte feleségét még akkor is, ha a bátyjái mentek meglátogatni. Ugyanakkor úgy csalta, ahogy neki tetszik. Mikor megszülettek a gyerekek Mianak más dolga sem volt, mint nevelni, vigyázni a kicsikre és gondozni a házat. Az utolsó szemeszterére készült, amikor a kis Nadja megszületett. Amikor sikeresen lezárta az évét nem tudott elmenni dolgozni, hisz a gyerekekre kellett összpontosítania. Csak későn jött rá, hogy a szeretett férj és családapa nem az, akit megismert és akit látott.


Sajnálta, hisz anyaként nem irányíthatta már lánya életét és hiába is mondta volna el, abból csak problémák születtek volna. Négy év házasság után Mia beadta a válópert. Frank ugyan győzködte, majd a gyerekekkel zsarolta, hogy elveszi őket tőle, de nem foglalkozott vele. És a gyerekek is az anyjuknál maradtak. Emiatt pedig Frank egyáltalán nem óhajt fizetni gyerektartást, de követeli, hogy nála is legyenek a gyerekek. Persze Mia sem tett másként és a bíróság jóváhagyta, hogy addig nem láthatja a gyerekeket, amíg nem fizet. Frank nem törődött sem ezzel, sem mással. A válást követően újra házasodott. Az új asszony ugyan szép volt, de Mia mellett eltörpült. Amikor a gyerekek az apjuknál voltak a mostohaanya egyáltalán nem foglalkozott velük. Később pedig a bíróságon el akarták hitetni mindenkivel, hogy Mia rossz anya, de ez sem vált be.


Polett felsóhajtott. Mia élete lassan helyreállt azóta és egy újság szerkesztője és egyben újságírója lett. A munka melyet egyik barátnője ajánlott fel meglehetősen jól jövedelmezett. Mia imádott írni és a főnökei is határtalanul meg vannak vele elégedve. Elsöprő sikerét ugyan nem ünnepelte meg, de nem is áll módjában. Mindig is csendesen élt. Nem akart zűrt az életében, ahogy új szerelmet sem. Vajon egy nap a lánya újra szerelmes lesz, vagy ő is egyedül fogja leélni az életét, ahogy az anyja?


Nadja látva, hogy bátyját lefoglalják a színes madarak, amik egy hatalmas bokorban lapultak meg úgy döntött felderíti a számára még ismeretlen környéket. Gyorsan odébbállt és egyre inkább azon volt, hogy a háztól messzebb kerüljön. A hatalmas növényzetből alig látszódott ki, de még így sem bánta, legalább nem veszik észre. Dúdolászva haladt előre miközben kis kezecskéjével vad virágokat gyűjtött. Nem tudta, hogy régen elhagyta a birtok határát és átlépett egy másikba. Szabad volt és ez számított. Kevin nem volt vele, nem nyaggatja azzal, hogy erre ne menj, azt ne csináld, ezt nem szabad. A nagyi, pedig annyira el volt a saját kis világában, hogy nem vette észre kisunokája eltűnését.


A birtok határától hatalmas mező tárult a kislány szeme elé. Pillangók rebbentek fel a magasba, madarak énekeltek a közeli fák ágain, katicabogarak lapultak meg a virágok zöld levelein és a hatalmasra nőtt füvön. Nadja minden percet nagyon élvezett. Nem is gondolt arra, hogy valami rosszat csinál azzal, hogy ennyire elmegy. Hírtelen meggondolta magát és az erdő felé vette útját. Érdekelte a hatalmas fák melyeknek széles törzsük volt és nagy lombkoronájuk. Amint elérte az erdő szélét felnézett az egyik magasra nyúló fára és elvigyorodott. Úgy tűnt érdekes, ami ezeken túl van és gondolta tovább megy.


Kevin épp megfordult, hogy szóljon húgának nézze meg a madarakat közelebbről, amikor észrevette, hogy nincs a helyén. Pedig az előbb nagyba hintázott. Körülnézett. Egyáltalán nem látta a rózsaszínű ruhában és abban a borzalmas szalmakalapban, amit a nagyi adott neki nemrég.
- Nadja!- kiáltott fel Kevin, majd várt, hátha előbukkan valahol a kislány, vagy ő is megszólal.- Nadja!
- Mi a baj Kevin drágám?- szólalt meg Polett, amint meghallotta unokája hangját és feléje tartott.
- Nagyi nem látom Nadjat.- mondta azonnal Kevin.
- Biztos bent van a házban.- válaszolt a nagyi.- Nemrég újítottam meg a babaházat, amit annyira imád. Mondtam is neki, hogy nyugodtan játszhat vele. Megnézem.
Azzal Polett lassan elindult a veranda felé. Kevin eközben a ház többi részénél kereste a húgát. Magában reménykedett, hogy megtalálja. Nadja igen kíváncsi természetű és nem először fordult elő, hogy elcsatangolt. Volt, hogy a bevásárlóközpontban tűnt el és sok órás keresésükbe telt míg felfedezték az egyik raktárban, ahol elszunyokált. Az anyja is igen mérges volt és aggódott, hogy valami baja esik. Megértette anyja érzéseit és tudta, ha még egy ilyen előfordulna, nem biztos, hogy vigyázhatna tovább a húgára. Visszatért a kiindulási ponthoz, amikor már mindent bejárt és ott találta a nagyit is, aki aggódva pillantott rá.
- A mami haragudni fog rám igaz?- kérdezte védtelenül a fiú.
- Ó dehogy drágám!- ölelte át a kisfiút Polett.- Majd megkeressük. Nem mehetett messze. Valahol itt van. Az is lehet, hogy kiment szedni pár friss virágot. Gyere menjünk. Ha idejébe elindulunk megtalálhatjuk.
- És mi van, ha nem?- kérdezte sírásra görbülő szájjal Kevin.- A mami megint meg fog szidni.
- Azt nem engedem.- simogatta meg a fiú arcát az asszony, majd megfogta a kisfiú kezét és elindultak, hogy megtalálják a kis elkóboroltat.


Nadja egyre beljebb haladt az erdőben és azon vette észre magát, hogy fáj a lába. Ezért leült egy kidőlt és elkorhadt törzsre miközben szemét le sem vette a gyönyörű tájról. Sosem félt semmitől. Sem az árnyékoktól, sem a sötéttől, sem mástól. Az sem rémítette meg, amikor játékból a bátyja bezárta őt egy időre a szekrénybe. Sötét és bizarr helynek tűnt, de csak lehunyta a szemét és máris máshol találta magát. Imádta a rémtörténeteket is, de az anyja egyáltalán nem mesélt nekik ilyet, mert nem akarta, hogy később rémálmok gyötörjék őt és Kevint. A fák, a bokrok és a többi növényzet is olyan volt, mint a mesekönyvekben. Gyönyörű és titokzatos. Hátranézett nem-e valaki követi, de senki. Ő volt itt egyedül és élvezhette ennek a titokzatos tájnak a szépségét. Úgy döntött tovább áll, hátha talál még valamit, ami ennél is jobb.

Folytatjuk...

Arlen Völgy legendája

Polett néni a kertjében a rózsáit gondozta, miközben dúdolászott jókedvében. Idős volt már, de mintha nem is vette volna észre az idő múlását. Minden reggel az volt az első dolga, hogy kijött rendezgetni a virágos kertjét, mely tele volt mindenféle virággal: rózsákkal, tulipánokkal, jázminnal és már maga sem tudta, hogy milyen növények nőttek ki a puha földből. Megtörölgette homlokát, majd körülnézett. Mint mindig úgy érezte, hogy e hely számára mindig is titokzatos marad. Soha egy perc sem telt el úgy, hogy ne gondolt volna vissza gyermekkorára, aminek hatása a mai napig elfeledhetetlen.

Lassan visszatért a munkájához. Nem bánta, hogy piszkos lesz a ruhája és a keze, pedig kislányként gyűlölte, ha ide ki kellett jönnie. Hírtelen a távolból meghallott egy autó hangját közeledni. Felnézett és egy égkék színű kocsi haladt a köves úton. Elmosolyodott. Az unokái jönnek. Még egy héttel ezelőtt telefonált a lánya, hogy meglátogatják és ennek nagyon örült. Habár még most sem hiszi el, hogy ennyi év eltelt, pedig a gyerekei már rég kirepültek a fészekből. Hírtelen elkomorodott. Négy gyermeke közül csak a legkisebb gyermekével a lányával nem ápolt különös jó kapcsolatot. Bántotta is, hisz szülő volt és egy szülőnek a gyermeke a mindene. Neki is az volt. Úgy szerette mindet, ahogy tőle tellett. De valamiért a lányával már régóta nem az igazi a kapcsolata. Megint elmosolyodott. Olyan, mint egykor ő. Hisz ő sem szerette a vidéki tájat mégis most itt él, és élvezi a tiszta levegőt, a csendes környéket és a virágokat. Mindamellett megtanulta, hogy vidéken is meglelhető mindaz a szépség, báj és öröm, ami egy városban. De ennek már nagyon hosszú ideje. A lányával való kapcsolata nem olyan mély, mint szerette volna, de reméli, hogy egy nap ez is megváltozik.

Nehezen, de felállt leporolva magáról a port és a földet, majd nagy sóhaj közepette visszaindult az ódon épület felé. A ház még valamikor az ezernyolcázas években épült és azóta is csak változott, de megmaradt annak a régi háznak, amibe egyszer ő gyermekként beleköltözött. Nem vitás, hogy ráférne egy újabb tatarozás, de ahhoz már nem elég fiatal, hogy maga csinálja. Erre nem is gondolt többet. Pedig igen csábította a gondolat. Majd máskor. Most az unokái az elsők.

Elérve a hátsó udvarra nyíló bejárati ajtót benyitott, és máris a konyhába találta magát. A zöld fal is azt suttogta nem ártana újítani. Becsukta maga mögött az ajtót, majd gyorsan megmosdott a mosogatónál lévő csapból nyíló vízben és amint megszárítkozott elindult az előszoba felé. Mindenhol régi bútorok, festmények, családi képek, antik tárgyak és még sok apróság, ami jellemezte a házat és annak lakóját. Szerette a rendet, a tisztaságot, de nem szerette az állandóságot. Mindennek meg volt a helye, azt is tudta, hogy egy tárgy mikor került hozzá, kitől kapta, honnan vette és így tovább, de sosem hagyta, hogy ugyanazon a helyen mutatkozzon. Van amikor úgy átrendezte az egész házat, hogy maga is eltévedt benne. Nem volt könnyű egy birtokon élni, fenntartani egy két emeletes családi házat, melyben sok generáció élte le életét. De ezen nem sokat tépelődött, mert elérte az előszobát és már nyílt is az ajtó két gyermek, pedig azonnal berontott rajta.

- Nagyi!!!- kiáltották örömittasan és máris a nagyiba kapaszkodva üdvözölték. Polett nagyi mindkettőt végigcsókolta, miközben megsimogatta az aranyos pofijukat, majd felnézett a következő látogatóra, a lányára.
Vörös göndör haját egyszerű lófarokba kötötte, feje tetején napszemüveg pihent, mályva színű kosztümje, pedig elárulta nem sokáig fog itt időzni. Zöld tekintete találkozott az anyja aranyzöld tekintetével és elegendő volt ennyi, hogy tudja, amit a telefonban mondott nem igaz. Nem azért hozza ide a gyerekeket, mert régen látta őket, hanem mert gondja van és nem tudja megoldani azokat, ha másra is kell ügyelnie.

- Szervusz!- köszönt illedelmesen Mia. A harmincas évei végén járt, de még egyetlen ránc sem jelent meg kifogástalan arcán, ahogy alakja sem változott két terhessége óta. Úgy tűnik ő is örökölte azokat a géneket, melyekkel letagadhatja korát.

- Szervusz!- köszönt vissza Polett, majd elindult a gyerekekkel a nappali felé.- Gondolom már is mész tovább.- jelentette be, még mielőtt a lánya bármi mással elődrukkolna.

- Nem sietek.- mondta szárazon Mia és követte az anyját a nappaliba.

- Mondd nagyi ma is sütsz nekünk süteményt?- kérdezte a hét éves Kevin, aki igen virgonc gyermek és aki örökölte a vörös hajat, melyet most is baseball sapkával takart. Arcvonásai az apjáé, de a természete a két lobbanékony nőszemélyé, a nagyié és az anyjáé.

- Ha leveszed ezt a sapkát, akkor meggondolhatom.- mondta rá mosolyogva Polett. Kevin elfintorodott és erre az asszony felnevetett. Mia eközben körülnézett a nappaliban. Mikor legutoljára itt járt - aminek már három éve -, akkor olyan zsúfolt volt itt minden, hogy alig lehetett elférni, de most olyan tágas, mintha a bútorok és más megannyi érdekes dolog eltűnt volna.- Mióta nem jártál itt, gondoltam átrendezgetem a dolgaimat. Nekem sem tetszett akkoriban és ma már én sem bajlódom azzal, ha el kell férnem.

- Olvasol a gondolataimban, mint mindig.- mondta Mia halkan, majd a falon lévő képeket szemlélte.- Látom azért ezeknek megmaradt a helye.- mutatott egy családi képre, amin még alig három évesen kissé dundin majszol egy tortaszeletet, a többi családtagjai pedig rajta nevetnek.- Meddig tudod őket vállalni?

- Ameddig csak akarod.- válaszolt a nagyi. Mindig is imádta a gyerekeket, és ha a férje nem halt volna meg oly fiatalon, akkor a négy gyereke mellé talán lett volna még tíz is.- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. A bátyjáid gyerekei is hamarosan jönnek, úgy hogy nem lesz gond.

- Igazán?- kérdezte kissé kimérten a nő mialatt megfordult és az anyja szemébe mélyedt. Ha a bátyjáira gondol, még valahogy megbírkózik velük, de az ő gyerekeik és a sajátjai... már túl nagy falat lett volna neki.

- Nem bízol bennem?- kérdezte szemrehányóan Polett nagyi.

- Miért ne bíznék?- kérdezett vissza untatottan a nő. Polett örült, ha a házat telizsonghatja a gyerekzsivaly. Nem számított, ha el is törnek valamit, mert tudta, jó kezekben vannak.

- Gyerekek.- szólt az unokáinak a nagyi.- Menjetek ki a szabadba. Addig én és a mami beszélgetünk. Oké?

- Már is megyünk.- mondta tisztelettudóan Kevin és már fogta is kistestvére kezét, hogy kivigye.

- Lehet hintázni is?- kérdezte az öt éves szőke hajú kislány. Nadja még kicsi, de folyékonyan tud beszélni, ami megint csak a jó gének miatt van. Rózsaszín ruhácskájában úgy nézett ki, mint egy porcelánbaba. Úgy is vigyáztak rá is és az összes többi gyerekre is.

- Hát persze.- bólintott rá Polett.

- Csak óvatosan.- figyelmeztette őket az anyja, de leginkább Kevint.

Amint a két gyerek eltűnt a nappaliból a két nő egyedül maradt. Mia leült az anyjával szembeni kanapéra.

- Csak azért ne vigyék túlzásba a játékot.- jegyezte meg a nő, de azért a figyelmeztető pillantás nem maradt el az anyja felé.- Volt belőle elég problémám.

- A gyerekek sérülékenyek.- válaszolt erre Polett.- Így tanulják meg, hogy mit szabad és mit nem.

- Amíg komolyabb baj éri őket, igaz?- kérdezte gúnyosan az asszony.- De ezt most hagyjuk. Gondolom már tudod, hogy miért hagyom itt őket. Ne is szólj közbe. Amíg távol vagyok, vigyázz rájuk. Tudom, hogy nem mindig könnyű velük, de azért ne engedd, hogy túlzásokba essenek. Hoztam mindent. Ruhákat és ami még kell nekik. Elhoztam még Nadja verseskönyvét is. Nagyon szereti, ha minden este felolvasol neki, akkor azonnal elalszik tőle. Kevin tudod milyen. Szereti a videojátékokat, ne engedd neki, hogy túl sokáig játszon rajta. Ó és a sütikkel csínyán bánni!

- Tudom mi a dolgom Mia.- jelentette be lányának Polett.- Én is anya vagyok, emlékszel?

- Az igaz.- felelte rá röviden Mia. Polett felsóhajtott. Tudta, hogy egyedül csak a lányával van gond és ezt a problémát csak kettejüknek kell megoldani. De mikor?

- Mi a helyzet Frank-kel?- érdeklődött Polett, de erre a lánya tekintete egyszeribe rideggé változott.- Ó már értem. Még mindig nem fizet a gyerekek után. Látni látja őket?- mivel a lánya nem felelt folytatta.- Gondoltam. Nem teszem meg, hogy prédikálok neked. Úgy is azt csináltok, amit akartok. De egyet megtehetnél drágám.

- Ugyan mit?- fonta össze mellén két karját a nő.

- Keress egy férfit.- jegyezte meg halkan az asszony.- Egy olyat, akit megérdemelsz és aki nem ver át, ahogy neki tetszik. Csak ennyit kérek.

- Anya.- forgatta szemeit Mia majd felállt helyéről.- Apa halála óta neked sincs senkid, akkor nekem miért legyen?

- Én és apád szerettük egymást.- állt fel szintén Polett.- Te és Frank nem. Te fiatal vagy. Ne legyél olyan, mint ez az öregasszony. Persze én nem is tudtam más férfire nézni apád halála óta, de nem is akartam. De te megint más vagy. Nem hagyhatod, hogy annak az alaknak a homályába élj. Ha élni akarsz élj úgy, mint egy igazi nő. Vesdd be a bájaid és hidd el az ország megannyi tájáról jönni fognak hozzád.

- Már megint túlzásokba viszed anya.- mondta irónikusan a lány, majd elindult kifelé a kocsijához. Polett nem szólt semmit csak követte.

Amikor kiértek Mia összeszedte a kocsiból a gyerekek játékjait és bőröndjeit, majd gyorsan elköszönt a gyerekektől és már indult is. Polett addig nézte az autót, amíg az el nem tűnt az egyik kanyarban. Megcsóválta a fejét, majd a csomagokkal együtt visszament a házba.

Felment az emeletre és a gyerekszobák egyikébe bevitte Kevin és Nadja bőröndjeit és a játékokat. Lassan elrendezte azokat a ruhásszekrényekben, majd kivonult a ház kertjébe, ahol a gyerekek vígan játszottak egymással.

Kevin sosem szégyellte, ha a húgával kellett játszani. Szerette őt és oltalmazta, mint egy rendes testvérhez illik. Nadja pedig hiába próbált elmenekülni a bátyja szeretete elől, nem tudott elrejtőzni. Úgy tűnik ez is öröklődött Mia családjában. Neki három bátyja van és ők sem voltak restek megvédeni kishúgukat, akinek igen nehéz volt velük az élete. Erre elmosolyodott. Az emlékek mindig feledtették a bánatát és úgy gondolta, hogy amint összejön a kis család nem fognak unatkozni.

Folytatás köv.

SÁRGA KICSI MACI. A KIS HAPPY.

SZÍV ALAKÚ ORRA, OLYAN ÉDI.

NAPOCSKA A HASÁN NEKED MOSOLYOG.

DOBJ NEKI EGY CSÓKOT, MERT SZERET NAGYON.

ÜDV.: PUSY.SYA.KRISZTA.

A SZŰZ, AZ ANYA ÉS A BANYA...

ERDŐ MÉLYÉN FÉNY LOBBAN.

RÍMES HANGOK SZÁLLANAK.

FÜST GOMOLYOG. VÍZ FORTYOG.

VARÁZSOLNAK ÉJFÉLKOR.

PÖRDÜL-FORDUL MIND A HÁROM.

BŰBÁJT MORMOLNAK MINDENÁRON.

NE LESKELŐDJ, ÉSZRE VESZNEK.

JAJ NEKED, HA MEGKERESNEK!

SZERETNI VALAKIT OLY NEHÉZ.

SZERETNI MINDIG, MINDENHOL VÉGTELEN.

SZERETNI ÉS VISZONT SZERETNI ÉRDEMES.

SZERETNI EGY ÉLETEN, CSÓKKAL ÉBRESZTENI ÉDESEN, ÖLELNI ERŐSEN...

SZERETLEK. CSAK EGY SZÓ. KIMONDANI OLY KÖNNYŰ, ÉREZNI OLY MÁS ÉS KIMUTNI OLY NEHÉZ.

DE, HA RÁNÉZEL A MACIRA, TUDNI FOGOD, HOGY MEKKORA SZÍVE VAN, ÉS HOGY TE IS BELETARTOZOL.:)

Örök szerelem, örök barátság, örök élet...

Az élet csak egy röpke pillanat. Megannyi állomással, élmények netovábbjával.

Csak egy múló érzés, szívdobbanás, válás és találkozás.

Emberek milliói, kik nem is ismerik egymást, elmennek egymás mellett. Nem is néznek vissza már.

Barátok egymás között beszélgetnek, nevetnek, játszanak... mégis egy nap elvállnak útjaik és ki tudja

lesz e még közös élmény.

Szerelmek. Lángoló, szenvedélyes, mérhetetlen. Csók, csók követ. Ölelés, ölelést. Mégis múlnak a percek. Mégis azt mondják: ÖRÖKKÉ.

Az óra lassan jár, mégis oly gyorsan repülnek az évek. Hol ér véget?

Ha csak egy percre is megállíthatnák az időt, ha csak egy lépést tehetnének vissza,

ha minden apró jel, mozzanat ismét feléjük tartana.

Örökké egymás mellett. Szerelemben. Barátságban. Az élet minden pillanatában.

És ők egymás mellett lennének. Együtt mennének tovább. Sodorná őket az élet.

Fogják egymás kezét, szorosan. És amíg tart a tánc együtt keringenek a magasban.

Még lehet, még tart a mulatság. Majd amikor a zene is elhalkul csendben, kéz a kézben

elmennek örökre.

Így érne véget?

Tádzs Mahal - A paloták koronája

A szerelem jegyében született e csoda.
Fehér márványként ragyog,
tündököl tisztaságával.
Négy tornya védelmezőn fogja közre,
kinek emlékét őrzik a falak.
Neve örökre belevésődött az emberek emlékezetébe.
Ezzel is mutatva egy asszony iránt érzett szerelmet.

Shadow

Vörös az ég alja. A nap lassan nyugovóra tér.
De valahol a távolból halk dobogás hallatszik.
Egyre közeleg. Körvonalai aranyba olvad át.
Tekintélyt sugározva közeledik már.
Feketébe öltözve lépegett előre.
Hosszú sörénye, mint hullámzó tenger kíséri őt végtelen.
Amint eléri a szirt tetejét felnyerít, két lábra emelkedik,
hogy a nap még utoljára rávetítse sugarát.
Majd a nappal együtt ő maga is eltűnik.

Pillangótánc

Egyszer volt, hol nem volt.

Innen is túl, de az üveghegyen is túl,

hatalmas erdő vette kezdetét.

Se eleje, se vége.

Mérhetetlen lombos fák egymás mellett sorakoztak,

nagy falt képezve. Mit védenek ennyire?

Ahogy egyre beljebb haladunk, megláthatjuk mit rejt e messzi táj...

Nem messze hallani egy kis csörgedező patakot,

melyben vígan úszkálnak a halak, fényes kövek csillognak benne

és olyan tiszta, mint a kék ég.

Körülöttünk megannyi színes, illatos virág pompázik. A fák ágain csiripelnek a madarak.

Száll a nóta meg sem áll, hogy mindenki hallja.

Mókusok néznek le érdeklődve, bozontos farkincájukat legyezgetve, majd hírtelen tovább állnak. Bizonyára sok dolguk van.

Halk zene hallatszik valahol beljebb, csalogatva minket.

Ahogy egyre közelebb érünk célunk felé a zene elhalkul,

helyette víg dallam száll fel a magasba, és a madarak csendben hallgatják.

Majd ők is utánozva őket, csiripelni, fütyülni kezdenek. Szárnyaikkal verdesnek,

majd az ég felé szállva köröznek, táncolnak a víg dalra.

Mi is halljuk és kíváncsian szemlélgetünk. Ki lehet az, kinek hangja oly tiszta és lágy,

mintha selyem volna?

Ki lehet? Ki lehet?- csiripelnek a madarak.

Nosza nézzük meg!

Amint beléptünk az erdő birodalmába mi is meglepődtünk.

Sóhajtoztunk, meglepődtünk, mert amit láttunk mindenkit elkápráztatot.

Fejünk fölött apró, színes pillangók röpködtek. Keringtek körbe-körbe.

Szárnyuk szivárványport szórt a környező tájra, miközben édes dallamot dúdolgattak.

Figyeltük a pillangók táncát, mely rabul ejtett minket.

Mi is táncolni kezdtünk. Pördül-fordul az egész világ!

Így telt el kellemesen a nap. Nevettünk, táncoltunk, dalra fakadtunk.

A pillangókkal együtt szálltunk a magasba, hogy tovább folytassuk e táncot a teliholdas éjszakában.