Érzelmek viharában 12. rész

Érzelmek viharában

Megtévesztő viselkedésed nyomot hagyott bennem.

Hittem benned.

Elhittem minden szavad.

Hallgattam szavaid suttogását,

hangod mélységét.

Már a jelenléted kiváltotta belőlem az édesen gyötrelmes remegést,

mely végigfutott a lábam ujjától a gerincemen át,

behatolva a gyomrom legmélyére,

felkúszva a véráramba,

pírt öntve arcomba,

s onnan mint egy hullámvasút újra elkezdte játékát.

A tekinteted sötéten ragyogott,

mint a vad óceán mélye,

kifürkészhetetlen minden mélységben,

elárasztva mindent mi előtte van,

ostorozva,

hogy még a lélegzet is elálljon tőle.

Mintha lényed tudná mit váltasz ki másokból,

főleg belőlem.

S ezt a tudást felhasználva előrenyomultál,

vadul vágtattál,

sarokba szorítottál,

elnyerve bizalmam,

lelkem titkait,

szívem akaratát,

elmém józanságát.

Irányítottál minden lépést,

mint egy sakkjátékban.

Bábként kezeltél bárkit,

aki a bűvkörödbe került.

Elvetted azt amiért jöttél,

amit annyiszor megtettél már másokkal.

De amire nem számítottál,

hogy nem minden játék s te magad is eshetsz csapdába.

Mert elfelejtetted,

hogy magad is ember vagy,

s nem játszhatsz mások érzéseivel,

nem dönthetsz mindig magad és nem irányíthatsz dolgokat.

A veszted én vagyok s te az enyém.

Mert ami sosem hazudik az a szív,

s a miénk már akkor összekapcsolódott,

amikor megjelentél az életemben.

Reményvesztett futás lenne elszakítani,

s már tudjuk milyen,

amikor vadként leláncolnak.

A szabadságot a kettőnk szerelme adhatja meg,

még ha ezzel örökre összetartozunk.

2014. január 13.

hétfő