Érzelmek viharában
Megtévesztő viselkedésed nyomot hagyott bennem.
Hittem benned.
Elhittem minden szavad.
Hallgattam szavaid suttogását,
hangod mélységét.
Már a jelenléted kiváltotta belőlem az édesen gyötrelmes remegést,
mely végigfutott a lábam ujjától a gerincemen át,
behatolva a gyomrom legmélyére,
felkúszva a véráramba,
pírt öntve arcomba,
s onnan mint egy hullámvasút újra elkezdte játékát.
A tekinteted sötéten ragyogott,
mint a vad óceán mélye,
kifürkészhetetlen minden mélységben,
elárasztva mindent mi előtte van,
ostorozva,
hogy még a lélegzet is elálljon tőle.
Mintha lényed tudná mit váltasz ki másokból,
főleg belőlem.
S ezt a tudást felhasználva előrenyomultál,
vadul vágtattál,
sarokba szorítottál,
elnyerve bizalmam,
lelkem titkait,
szívem akaratát,
elmém józanságát.
Irányítottál minden lépést,
mint egy sakkjátékban.
Bábként kezeltél bárkit,
aki a bűvkörödbe került.
Elvetted azt amiért jöttél,
amit annyiszor megtettél már másokkal.
De amire nem számítottál,
hogy nem minden játék s te magad is eshetsz csapdába.
Mert elfelejtetted,
hogy magad is ember vagy,
s nem játszhatsz mások érzéseivel,
nem dönthetsz mindig magad és nem irányíthatsz dolgokat.
A veszted én vagyok s te az enyém.
Mert ami sosem hazudik az a szív,
s a miénk már akkor összekapcsolódott,
amikor megjelentél az életemben.
Reményvesztett futás lenne elszakítani,
s már tudjuk milyen,
amikor vadként leláncolnak.
A szabadságot a kettőnk szerelme adhatja meg,
még ha ezzel örökre összetartozunk.
2014. január 13.
hétfő
