Az ablakpárkányon ül egy búskomor királylány.
Hosszú szőke haját fésülgeti szaporán.
A messzeségbe bámul, mintha várna valakire.
Magányosan tengeti idejét a toronyszobában.
Várja azt, ki megmentője lehet sivár életétől.
Várja annak szerelmét, ki magával viszi kastélyába.
Hogy mikor fog beteljesülni vágya maga sem tudja,
de várni fog az idők végezetéig.
*§*
Élt hajdan egy gyönyörű rózsa.
Tiszta volt, mint télen a hópehely.
Finom volt, mint a legdrágább selyem.
Mindenkivel kedves volt s önzetlen.
Nem bántott meg soha senkit sem.
Élt hajdan egy gyönyörű rózsa.
Ében volt, mint a csillagtalan éjszaka.
Bársonyos volt, mint a legdrágább gyémánt.
Mindenkivel kedves volt s önzetlen.
Nem bántott meg soha senkit sem.
De a hópehely mindig beragyogta az éjszakát.
A legdrágább selymet felsebezte a legdrágább gyémánt.
A kedvesség és az önzetlenség átcsapott féltékeny önzésbe.
S így keletkezett a rubinvörös szikrázó szépség,
mely egyszerre gyönyörű s fájdalmas sokaság.
*§*
Ördögi tekintet,
gúnyos mosoly,
markáns arcvonal.
Ez jellemez téged.
Gaz csábító,
máskor hősies harcos.
Lovagi páncélod olykor mégis megsérül.
Mégis kit rejt az álarc?
Hirtelen felbukkansz,
egy pillanat alatt elillansz.
Nem vesztegeted az időd.
Csókkal s tőrrel dobálózol.
A női szívek többször sérülnek,
mint a férfi becsület.
De ezzel mit sem foglalkozol.
A magad ura vagy s ezt ki is mutatod.
Nem félsz a harctól,
nem futamodsz meg.
Sorsod régen te magad irányítod.
A végzetedet hajtod.
*§*
A képzelet játéka csupán,
hogy megjelentél előttem.
Mégis érzem illatod,
s megérintem bőröd.
Tényleg itt lennél velem?
Szemedbe nézek,
mosolyogva figyeled mozdulataim.
Megérintem ajkad,
s te forró csókkal köszöntesz.
Talán csak lázálom?
De amikor átölelsz s azt mondod szeretsz tudom,
hogy valóság mit álmodok.
*§*
Körbe-körbe táncot járva,
lebegek a szellő szárnyán.
Forog körülöttem a világ,
a szédülés határtalan.
Nem létezik semmi más csak a végtelen.
Határtalan boldogság mit érzek,
mint egy madár,
aki szabadon szárnyal.
Soha nem lesz vége.
*§*
Kőbe vésted szerelmed nevét,
ki elhagyott téged.
Kőbe vésted a szerelmet,
ami kettőtök között köttetett.
*§*
Papírra vetetted érzelmeid,
ezzel akartál a szeretett nőnek kedveskedni.
Titkon szereted s e szerelmet másképp nem tudtad a tudtára adni.
Gondolataid versbe tömörültek,
szavaid az igazat szólták.
De hiába vártad válaszát,
sosem érkezett.
Ha meglátott téged máshová tekintett.
Nem vette tudomásul,
hogy van,
aki szereti s királynőként bánik vele.
Tűzbe dobta leveled,
vele együtt jégbe borult a szíve.
Neked ennyi is elég volt,
hogy ne érezz többet iránta,
mint sajnálatot.
