Ujfalvy Krisztina

A hold

Szebb idők, szebb estvék még szebb királynéja,
Nemesebb érzésű lelkek barátnéja,
Szép hold! andalgásom, enyelegvén veled,
Engedd el, ha bennem most irigyed leled.
Annál inkább, mivel találhatsz még sokra,
Szemeid magoknak kivánó társokra:
Kik ha határtalan látásodat birnák,
Távollétők terhét könnyebben hordoznák.

Igen nagy csillagzat! te, felettünk úszva
Tekinteteinket magad után húzva,
Nézed: világodat ki miként használja,
Ki a vanért búsul, ki hogy nincs sajnálja.
Ki többekkel vigad; ki lehajtott fővel
Perel a multakkal, harcol jövendővel;
Ki sokat veszítve azt hiszi ismétlen,
Hogy más minden boldog, csak ő szerencsétlen.

Ki a sétálókat csak szegletből nézi,
Mások víg lármája kedvét nem igézi:
Gondolja, nevessen, fecsegjen csak a száj,
Attól nem felejti egyik is, hogy – hol fáj.
Kicsendesült háza ablakára dőlve
Bánja, sok jó célja mert hever elölve;
Más pedig kénytelen magát megtagadni,
S bár szíve nincsen honn, másokkal mulatni.

Kit egy megszólamlott muzsika elnémít;
Kit a legszelidebb ének is elrémít;
Mert futja mind aztat, valami érzésit
Bájolja: kerüli tört szíve vérzésit.
Ki maga ragadja elő muzsikáját,
S azon veri, fujja ki szíve fájdalmát.
Ki könyes szemeit egy zöld sírra vetve
Zokogja, mindene hogy ott van temetve.

Ki a társaságnak erővel s fösvényen
Áldozott: magáé most egy kert ösvényen;
Ki felvasalt fővel, merevített nyakkal
Birkózik a már megszokott erőszakkal;
Ki ismét holnapra élesíti nyelvét
Hogy nálánál jobbnak rágja jó hírnevét;
Ki azt fontolgatván, hogy mi a boldogság:
Megállítja, hogy az egészség s szabadság.

Kit éltet, kit pedig gyötör a szerelem;
Ki esküszik: élni, hogy csupa gyötrelem;
Ki, de vajjon hány van? hogy gyönyörködését
Mutatja be neked, s megelégedését:
De titokban sohajt, s kiért nem mondhatja;
Fájdalmát egyedül önmagának tartja.
Érzi, hogy változni egy szerencsés játék,
És állhatatos szív mily kínos ajándék.

Ki pedig egy komor s hült keblű párjával,
Ezüst képed elől fordított orcával,
Szobájának olyan ülését keresi,
Honnan haladásod bús szívvel nézheti:
Ekként kerüli ki szemed, mindazáltal
Látsz te előfüggőn s az üvegen által;
S így is oda hozod, hogy vándor képzete,
Mindent előhordva, kerengjen mellette.

De ki számlálhatná azokat mind elé,
Akiket s amiket láthatsz mindenfelé?
Hogy hányképpen óhajt kiki boldogságot:
A szabad rabságot, a rab szabadságot.
Újabb kivánságink a régit elnyelik…
Jó éjszakát szép hold! az éj majd eltelik.
S bár társaságodtól nem örömest válom:
Szükség, hogy újítson engem is az álom.