Minden nap elmegyek a házad előtt,
a fehér rózsák övezte kertnél megállva,
téged nézlek,
aki sosem vesz észre.
Sűrű,
hullámos,
fekete hajad a hátadra omlik,
hollófekete szemeid a napfénybe réved,
arcod hamvas,
mint a leggyönyörűbb őszibarack.
Úgy megérintenélek,
de remegő szívem képtelen feléd nyitni.
Minden nap keserves várakozás.
Minden elmulasztott perc távolodás.
Tudom mit kellene tennem,
de képtelen vagyok.
Ha legalább egyszer tekintenél rám,
önbizalmam megduzzadna,
tudva van esélyem.
2012. június 17.
vasárnap
Christin Dor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése