Mikor először láttalak,
félelmet éreztem.
Sötét tekinteted rabul ejtett.
Sötét, csapzott, hullámos hajad a vállad súrolta.
Te voltál a menő, a vagány, a mindenki fölött álló.
Te voltál a félelmetes, a démoni, a rettegett.
Vagy kedveltek, vagy tartottak tőled, vagy elkerültek téged.
Csak olyanokat tűrtél meg magad mellett,
akik nem érdekből voltak veled.
Mikor megláttalak,
tudtam, hogy messzire el kell kerülnöm téged.
De volt valami rejtély benned,
amit szerettem volna megfejteni,
felderíteni.
Mégsem mertem feléd lépni.
A tekintetünk véletlenül találkozott.
Szívem hevesen lüktetett, de palástoltam,
mert nem akartam, hogy mások rajtam nevessenek.
Te lettél a titokzatos álmom lovagja,
a megtestesült vágy a szerelemre,
a szomorú valóság,
hogy egy olyan srác, mint amilyen te vagy,
nem figyel egy olyan lányra, mint amilyen én vagyok.
Telt az idő,
éreztem, hogy egy nap megtörténik,
hogy mi ketten nem csak elkerüljük egymást az iskolai folyosókon.
Egymásba ütköztünk,
hebegtem egy sort, majd gyorsan továbbhaladtam.
A következő szünetben már leültél mellém a padra,
ahol mindig voltam,
a haverjaid is odajöttek,
de te csak engem figyeltél,
rólam érdeklődtél,
s nem engedtél el.
Már akkor nap mindenki tudta,
hogy én a tied vagyok és te az enyém.
2017.09.29., péntek
