Sosem engedtük el egymást

Megláttalak ama sötét órán.

Éreztem, hogy félnem kellene tőled, de a borzongás nem a félelemből fakadt.

Te csak néztél az árnyékból.

Próbáltam kivenni az arcod, de túl távol voltál tőlem.

Mégis, amikor újra találkoztam veled, tudtam, hogy te vagy.

A borzongás jóleső érzéssel futott végig rajtam.

Kilépve az árnyékból, megmutattad nekem magad.

Ott voltunk egymással szemben.

Mintha ennek így kellett volna megtörténnie.

Mintha nekünk találkoznunk kellett volna.

Csak néztük egymást, majd keringőzni kezdtünk a holdfényben.

Egyszerre voltál gyengéd és káprázatos.

Egyszerre dobbant a szívünk.

Egyszerre pezsgett a vérünk.

Sosem engedtük el egymást.

2017.11.25., szombat

Továbbléptem

Továbbléptem

Hibát vétettem volna, mikor elmondtam neked, hogy szeretlek?

Meg kellett volna tartanom a barátságunk ahelyett, hogy gyermeki szívem követtem volna?

Hallgatnom kellett volna s akkor minden más lenne?

Nem. Jobb ez így.

Szenvedtem volna hallgatásommal.

Szenvedtem akkor is, hogy feltártam neked legféltettebb titkom.

Kimondtam, hogy szeretlek s minden megváltozott.

Hiába akartam.

Hiába harcoltam.

Nem volt elég.

Sosem lett volna elég.

Bármit is tettem, csak rosszabbá tettem a helyzetünk.

Nehezen akartam elfogadni, hogy nem kellek neked.

Éveknek kellett eltelnie, hogy megértsem, nekünk sosem lett volna értelme.

A szerelmet máshol kell keresnem.

Visszagondolva csak a barátságunkat bánom, hogy véget ért.

De megtanultam, hogy a múltat le kell zárni.

Már rég megtettem, csak most öntöm szavakba.

Mindegy ki mit gondol.

Éreztem, amit éreztem.

Tettem, amit tettem.

Továbbléptem s tudom megtalálom azt, akit szerethetek s ő is viszontszeret.

2012. november 4.

vasárnap