Annyira szeretném, ha velem lennél...

Lehunyom szemem,

arcod megjelenik előttem.

Mosolyod kedvességről és csibészségről árulkodik.

Szemed vágyakkal teli,

álmokkal és ábrándokkal nyüzsgő,

lelked tükreként tekint vissza rám.

Annyira szeretném,

ha velem lennél.

Annyira örülnék,

ha a közelemben lennél.

Még mindig fogva tartasz.

Még mindig várom a pillanatot.

Csak veled tudom elképzelni életem minden egyes percét.

2014. április 26.

szombat

Régi verseim 14.

Éjfél is elmúlt, te nem jöttél el.

Pereg az óra és nem vagy itt velem.

Nézem az órát, nézem az ajtót,

kérdem magamtól: hol vagy már?

Lehunyom szemem, de nem látom arcod.

Suttogok, de nem tudom a neved.

Mintha nem is lennél,

mintha itt sem volnál,

nem érezlek.

Hol vagy már? Miért nem jöttél?

Kínok között hagytál,

magányba taszítottál.

Hazaérve, látom a leveled az asztalon.

Csak egy üzenet, néhány sor s minden elmúlt.

Próbáltalak elérni, próbáltam helyrehozni,

elmentél, üres minden,

már nem vagy velem.

Lehunyom szemem, de nem látom arcod.

Suttogok, de nem tudom a neved.

Csak egy üzenet, néhány sor s minden elmúlt.

Kínok között hagytál,

magányba taszítottál.

Lehunyom szemem.

Suttogom neved.

Nem látom arcod.

Nem hallom hangod.

Már nem vagy velem.

Régi verseim 4.

Elfogott az unalom,

lassan pereg az óra.

Nézek ki az ablakon,

bámulom a tájat.

Látom magam a tükörképben,

mint egy idegen visszatekintek.

Fekszem az ágyamon,

s arra gondolok mit miért csinálok.

Lehunyom szemem,

mégsem alszom.

Csak a sötétség,

ami körül ölel.

Nem csörög a mobilom,

barátok sincsenek.

Nem jön a hívás,

hogy gyere most fel.

Sóhajtozom,

s csak ülök egymagamban.

Nézek magam elé.

Telnek a napok,

mégis egyhelyben toporgok.