Álmomban sem reméltem,
hogy szembejössz velem az utcán.
Hisz te egy sztár vagy,
én valaki a világban.
Mégis rám mosolyogtál.
S én ijedten néztem rád.
Nem tudtam, hogy mit kellene tennem.
Csak néztelek bambán.
Aztán halványan elmosolyodtam,
majd bólintottam egyet.
Látva, hogy sokan várnak rád,
csak némán figyeltelek.
Néha fel-felnéztél a sokaság fölött.
Rám kacsintottál.
Mosolyogtál.
S szívem vadul kalapált.
Mégis észben tartottam,
hogy te egy sztár vagy,
én valaki a világban,
aki nem ér fel hozzád.
De te hirtelen ott voltál előttem.
És én nem tudtam kinyögni egy értelmes szót sem.
Csak néztél, én is téged.
Úgy éreztem, el kell süllyednem ott menten.
De téged nem érdekelt a zavartságom,
a szemedben nem vadászösztön lobogott.
Azt hittem, én is egy leszek a sok közül,
de valaki lettem a világodban.
A valóságban és nem egy álomvilágban.
S akkor érzem igazán, amikor felébredve téged látlak meg először.
Ugyanaz a mosoly.
Ugyanaz a tekintet.
Beengedtél az életedbe,
hogy megmutathassam az enyémet.
És még mindig akarsz engem,
ahogyan én téged.
Tudjuk, hogy mi ketten egyek vagyunk ebben a világban.
Egy társ az életben.
Ami mindig hiányzott.
Ami nem hagyott nyugodni.
Most itt vagyunk egymásnak.
Itt leszünk a másiknak.
2019. november 28., csütörtök 21:39
