XXIV. Fejezet
Vívódás
Mikor félve rám pillant, elönt valami furcsa érzés.
Mikor nevemen szólít, a szívem lükteti vérem.
Mikor mással látom, elönt a féltékenység.
Miért szeretem én ennyire?
Egyek vagyunk.
Ezt már rég tudom.
Szívem, lelkem őt kívánja.
Szomorúságát csillapítom.
Könnyeit felszárítom.
Védelmezőn ölelem, mint egy harcos.
S közben kérdem magamtól:
vajon ő szeret engem?
Hálálkodik.
Bocsánatot kér minden apróságért, még akkor is, ha nem ő követte el.
Mindenkivel kedves.
Mindenkihez van egy jó szava.
Tiszta érzésű lény.
De ha közelítek felé,
óva inti magát s egy pillanatra látom a szemeiben dúló kétségbeesést.
Vagy tévednék?
Lehet, hogy a szemében tükröződő kétségbeesés az enyém?
Az lennék?
Hisz vágyom rá minden percben.
A magaménak akarom tudni.
De hisz mégis csak az enyém!
A köteléket nem lehet csak úgy elszakítani!
A kötelék köt minket össze, amely vérrel pecsételhető meg.
